Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 32. (Budapest, 1997)

ESSZÉK ÉS TANULMÁNYOK A TRAGÉDIÁRÓL - KIRÁLY GYULA: Utópia és tragikum. Kísérlet Dosztojevszkij és Madách poétikájának összehasonlítására

igazít, s a Föld Szellemének szava és az Úr szózata expressis verbis megkérdőjelezi az álmokból levonható következtetés egyértelműségét, mintegy igazolva a^ kórus és a „szellemtárs", a Föld Szelleme ítéleteit is az álmok hatásának fordulatairól Ádám hangulatában, választásaiban, döntéseiben. Hiszen a tapasztalás Ádám számára nem bizonyosság, tehát az etikai gesztus azok hatására, mint mondtam, az emberi természet mint teremtett lény tökéletességét méri meg. (Ebben a vonatkozásban nem különbözik sem a goethei, sem a dantei, sem a tassói műtől. Specifikuma a magyar történelem és jelenkor helyzetébe és kultúrájába ágyazottságában keresendő, mint amazoké is - nemzeti történelmük, kultúrájuk és korabeli jelenük specifikumában.) Az ember etikai lényként való elgondoláshoz tehát nemigen van szüksége Madáchnak Kantra. Homérosz vagy Dante, Shakespeare vagy Goethe ugyancsak ilyennek látja az embert. És egyáltalán az irodalmi emberkép jellegzetessége, az etika változó történelmi képének megfelelően mindig ugyanaz: az ember nembeli fennmaradásának feltétele az ember nagyra törő etikus cselekvése, ehhez képest építi ki Isten-képét, teremtéskoncepcióját, tehát értelmezi nyelvileg a maga világlátását. (V. ö. Madách a Kisfaludy Társaságban mondott székfoglalójából.) Az erkölcsöt mindig is az ember isteni eredetével köti össze. Ami persze nem zárja ki, hogy a Kantra utaló szemantikai utalás döntően nagyobb nagyságrendű a Tragédiában, mint a többi felfedezhető filozófiai intertextus. Itt egyébként ismét kötődik a két alkotó - Madách és Dosztojevszkij művészi világképe. Goloszovker a Karamazovokban esküszik erre az eredetre, bár ugyanolyan túlzásba viszi ezt, mint a madáchi filozófiai források kutatói akár a hegeli, akár a kanti reminiszcenciákat, Erre utal a kórus örök nagy eszme kitétele az Úr alkotására vonatkozólag, s az Emberé - ti. az álmokban -, amely tulajdonképpen eltérő idők emberének alkotása, és egyik sem örök, örök csak a küzdés lehet és a bízás, a remény lehet. Az örök primcípiumának az eltérése az isteni öröktől, amire még a végső szín utolsó jelenetében, az ébredéskor és jövőjének akaratától független elrendeződéskor (Éva súgása) rákérdez Ádám, is figyelemre méltó. Az nem megvalósulásában, hanem csak a folyamatosságban örök, elrendezettségében ugyanolyan törékeny, ingatag, halandó és tökéletlen, mint az ember cselekvése, küzdésének eredménye - még ha az ideig-óráig, míg az eszme erejéből futja - tökéletes is. Egyedül a művész alkotása tökéletes, s a felfedezőé - Kepleré, meg Platóné, meg Michelangelóé, a Falanszter szín rájuk utaló jelenének tanúsága szerint. Az ádámi eszmék tehát nem természetüknél fogva buknak el, mert nem felelnek meg egyszerre az ember és a természet, illetve a nagyember és a közösség mozgástermészetének. Az Úrhoz és alkotó képességéhez akkor kerül közel Ádám, amikor küzd és reménykedik, hisz a maga erejében és alkotása tökéletességében. S akkor kerül tőle távol, azaz alkot eleve is tökéletlent, amikor dacol saját és a természet természetével. Ebben ismételten csak közös Ádám és Dosztojevszkij regényhőseinek a sorsa.