Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 32. (Budapest, 1997)

ESSZÉK ÉS TANULMÁNYOK A TRAGÉDIÁRÓL - KIRÁLY GYULA: Utópia és tragikum. Kísérlet Dosztojevszkij és Madách poétikájának összehasonlítására

lő Ádámnak és Évának - illetve nemcsak Lucifernek, de különösen a befogadónak. Ez a poétikai konstrukció a szemantikai értelemképzés elevenjébe vág. Ádám nem tudja, hogy ítélete a történelmi illetve az utópikus álomszínek viszonylatában nem ugyanazon értékrendet firtatja az emberiség jövőjét illetően, A befogadó viszont igen, Ádám viselkedésének a megtörése ugyanakkor nem csak az Űr színben és az Egyenlítő színben áll be. Ha a párizsi szín nem töri meg eszméje igenlését, az utópia Falanszter színe után és az Egyenlítő színe után nincs küzdési, illetve új eszméért, új utakért való lobogása, csak a közbeeső Űr szín, tehát a földi lét megtagadása hozza magával, hozza vissza Ádámban a küzdeni akaró, az új eszméért lángolást, a Földön élni vágyást. A felébredés viszont akkor éri, amikor új álomképe ennek a szőnyegét is kihúzza alóla. Itt jogosult tehát az öngyilkosság gondolata, mint az emberi élet tovább nem folytatásának dacos gesztusa. (Ádám tudniillik Luciferrel és nem Évával indult el az űrbe. A Föld Szelleme szava előtt maga teszi fel a kérdést, hogy őt is ott hagyjuk? Ugyanez az Éva nélküli cselekvés a XV. színben). Csakhogy a befogadó a két - XII. és XIV. színt másképpen nézi, mint Ádám. A Falanszter szín - utópiaromboló, antiutópia számára, az eszkimó jelenet viszont nemcsak az utópia, de a történelem - a történelmi színekben újragondoltatok ember történelme is megkérdőjeleztetik. Semmiféle utalás nincs arra, hogy mi van, ha a hőhalál igaz,. Arra viszont van, hogy nem a nagy-hazugság, illetve ős-hazugság ez a két fogalom ismétlődik a Föld Szelleme és a kórus replikájában, szavaiban. A Falanszter-jelenet politikai elutasítást vált ki, míg a hőhalál a természet, tehát az emberi civilizáció, az emberi kultúra menthetetlen pusztulására utal. Itt, tehát egyformán szólítja meg az olvasót-befogadót a Tragédia, s ezt csak mélyíti az az együttérzés, ami az Űr hidegétől borzongó, vagy jà dacból majd elpusztult, de visszatérni óhajtó Ádámot kíséri. Az ébredés utáni jelenet Ádám öngyilkossági gesztusa, amely már ismét a pálmafás és napsütéses ős-föld képe, tehát ismét a bibliai allegória szférája, mégis egybefogja az álmok ellentmondásos üzenetet - befogadóban és Ádámban egyaránt. Innen a második bűn elkövetésének, mint ismét csak a szabad akarat látszatának lelepleződése Éva közleményével. A dacolás, Ádámnak a maga emberi, etikai természetével nem koordináló önromboló gesztusa ugyanolyan kudarcra ítélt, mint az Űr-színben ugyancsak saját földi természete elleni salto mortaléja. Csak (?) az űr-halál felkiáltása visszarímel Éva édenkertbeli felkiáltásához, az első bűnbeesés sokkjára. ÉVA: Végünk van! (II. szín) ÁDÁM: Végem van! (XIII. szín) Az ébredés-jelenetben pedig Éva a jövőt „késznek", eldöntöttnek véli azáltal, hogy Ádám már nem maga dönthet arról, hogy milyen lesz, s hogy lesz-e jövője az emberiségnek, míg Ádám a jövőt a maga szabad akarata döntésétől teszi függővé, de ez az elképzelt szabad akarat megint nem koherens emberi természetével, mert az épp az ember egyik „felének" döntésétől ugyanúgy nem függhet, mint a történelmi álmokban az egy eszmehordozó (a mindenkori) Ádám céljától a történelem menete, a törekvés, az erőfeszítés végkifejlete. Ádám jobbik fele valóban érzékenyebb az isteni szikra meglétére vagy elvesztésére, mint a megszerzett tudásra, szabad akaratra. A kórus így mindenkor figyelmeztet vagy elX7