Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 32. (Budapest, 1997)

ESSZÉK ÉS TANULMÁNYOK A TRAGÉDIÁRÓL - KIRÁLY GYULA: Utópia és tragikum. Kísérlet Dosztojevszkij és Madách poétikájának összehasonlítására

meghozni, ahhoz túl kisszerű embernek bizonyult. A legerősebb, a legszebb, a legkulturáltabb ember kényszerül mindig azt vállalni, mint Madáchnál is teszi mindannyiszor. Hogy Adám Miltiádeszként, vagy Dantonként, Keplerként, vagy az arisztokrata, illetve a Falanszter Évájaként, az mindegy. A lét rossz folyását csak a Sztavrogin vagy az Ádám formátumú nagyra hivatottak tudják megállítani, és krízis szituációban csakis az önpusztulásuk vállalása árán. * * * Különösen e felől tárul ki a világ, illetve az ember lehetősége, A cselekmény és emberi ambíció szerencsés recto/verso megragadása, mint a drámában tisztán konstrukciós alapötlet végig izgatja Madáchot, és ez az egyensúly az, ami az egész Tragédiát összetartja. Jogász lévén természetesen teszi az emberi személyiségjogokat próbára a történelmi színekben. Illetve az erkölcsi jogokat az Úrral szemben, az ész működését pedig Luciferrel szemben, de a küzdés viszonylatában, tehát az ambíció megvalósíthatóságának összefüggésében mind történelmileg, mind etikailag. Igazában arról van szó, hogy az ember mennyire lehet szuverén s mennyire alakítja saját sorsát, illetve a világ dolgait. A tudás mennyire segíthet az emberi akaratnak és cselekvőkészségnek, s mennyiben szabad az ember, illetve mennyire őrizhető meg az ember személyiségének érzelmi és esztétikai teljessége. Az Ördögök tulajdonképpen ugyanebben a viszonylatban veti fel ezt a kérdést, de nem fausti és nem isteni színjátékszerű konstrukcióban. Ha Madách nem bukik meg a két pályázaton, feltehetően gyenge dolgokat írt volna. A Tragédia elkeseredés és utolsó erőfeszítés, hogy nevét és tettét beépítse a nemzet értékei közé, mert ezt kapta örökül őseitől, akik még az elvesztett birtokot is vissza tudták akarattal és ambícióval szerezni. A küzdj és bízva bízzál eszerint Lucifer és az Úr princípiumát egyesítené? Ezért kell kétszer a bízás szó: bízva bízzál! a döntő, hogy míg az álom, illetve a báj magyarázatával Lucifer mondja, hogy: sugárig mint reményt hagy, ha nagyon elkeserednek. Itt viszont az Úr veszi át, s csak ennyi az Úr többlete Luciferrel szemben? Innen a meghatározása, hogy miért kell Lucifer az ember frekventálásához a földön? S ezzel függ össze, hogy a halhatatlanság fájáról már nem ehetett, mert az erény mint hajtóerő csak így működik; mert ez már valóban eredeti filozófiai eszme, s talán az eszme szó ezért fordul elő mindannyiszor a színváltásnál?! Az igazi legtöbbet előforduló szó az eszme, tehát itt bújtatja el Madách azt a kulcsot, mely eredeti filozófiai koncepciójára utal. Nevezetesen, hogy az Úr az embert úgy teremtette, hogy az egy vonatkozásban több legyen, mint önmaga: tudniillik az erkölcsi világrend eml kezete, amely ugyanis .magával a küzdés céljával adekvát, s egyben az emberi nagyság kritériuma, az ember karizmája. A nagyság és a küzdés célja viszont nem az ember vagy a korszak kitűzte cél irányában, hanem az ember s az emberiség megtett útjában realizálódik. S itt Éva az a fogódzó, aki a továbblépést, az eszméből való kiábrándulás ellenére is biztosítja. Éva adja számára a boldogságot, a küzdés emeli ki ezt az érzést a szerelem és a folytatás cselekvéssorából az egyetemes maradandóság szférájába, a teremtésébe, ahol a vér szerinti rokonságnál nagyságrendben időről időre előbbre való lesz az eszme szerinti célkitűzés, azaz a világ alakítása szféráját egyetemesebben érintő küzdés, reménykedés. Ám Madách demiurgosza mellé hozzáteszi az erkölcsi természetet, azt tehát, ami egyfelől az állatvilágtól elválasztja, másfelől viszont az egyetemes, nem vér szerinti, az eszmerokonságban szab irányt az embernek: a tagadásban Ádám