Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 32. (Budapest, 1997)

SZÍNHÁZTÖRTÉNET - KERÉNYI FERENC: Mikszáth Kálmán és korának színházi élete. 150 éve született Mikszáth Kálmán

vetkeztek: A habitué, A szomszéd, A fertálymágnás, a Fiatal leányok, A nagymama, A tapsonc, Az ezredes inasa, A Juci. 1888-ból való az a néhány soros remeklése (egyébként teljesen oda nem illő helyen és módon, egy színésznői jubileumot köszöntő cikk keretében), amelyben a nézőtéren helyet foglaló ismert személyiségekből következtet az aznapi műsorra: Péchy Tamás, az Erkölcsnemesítő Egylet alelnöke csak pikánsabb darabokat néz; a mérsékelten ellenzéki képviselő, Beöthy Ákos csak unalmas előadásokat látogat; gr. Andrássy Gyula a régi magyar vígjátékokat kedveli, míg br. Apponyi Albert jelenlétéből modern francia drámára gyanakodhatunk.

30 A századforduló idősödő íróját már nem szórakoztatta a panoptikumfigurák mozgatása vagy a szépírói bravúr: leplezetlenül, éles iróniával szólt a nagyvárosi közönség megmerevedett nézőtéri várakozásairól, amelyek Mikszáth szerint akadályozták a megújuló drámaírói törekvéseket. A más vonatkozásban már említett Bródy-előszóban (1906) Mikszáth méltatta Bródy Királyidillek néven ismert három történelmi egyfelvonásosát, amelyekben „a magyar ősöket is [Nagy Lajost, Mátyás királyt, Bethlen Gábort] embereknek merte bemutatni", ám „a közönség még kiskorú ahhoz az igazsághoz, hogy például Petur bán is kendővel köti át a füleit, ha a foga fáj. Petur bánnak még aludnia is sisakos fejjel kell."

31 1908-ban, A Noszty fiú esete Tóth Marival kötetkiadásának Utóhangjában a színházi közönség heppiend-vágyát nevezte naivnak: „Ott ül a nézőtéren, s látja a darab legelején, milyen rosszul áll az egymást szerető fiatalok dolga... Pedig csak a színlapra kell vetni egy tekintetet, s ha az áll ott, hogy »vígjáték«, még az angol bank sem olyan biztos, mint a házasság az utolsó jelenetben." A magyar színházművészet mindig színészközpontú volt. Ennek történelmi okai vannak: a vándorszínészet naponta-hetente változó viszonyai, játszási feltételei közepette a színész személyisége jelentette az egyetlen biztos pontot. A magát „hanyag színházba járódnak nevező Mikszáthnak is megvoltak a kedvenc színészei. A viszonyítási alapja itt is a romantika volt, amelynek színészeszménye az átlényegülő művész, az olyan játszó személy, aki szinte felülemelkedik fizikai adottságain, szerepkörén; Mikszáth megfogalmazásában: „minden ember annyi ember, amennyit tökéletesen tud személyesíteni." 2 Àz író a Budapesti Napilap Fény- és árnyképek-sorozdtibm (kötetben: Még újabb fény- és árnyképek, Bp., 1878.) egyetlen hölgyet szerepeltetett, Helvey Laurát, a Nemzeti Színház tagját. Finom körülírással tudjuk meg, hogy a fiatal színésznő nem szép, a színpadon kívül hétköznapi jelenség, a francia társalgási dámák asszonyszerepeiben viszont arisztokratikusán elegáns. Azaz - teszi hozzá Mikszáth - „veszélyes" színésznő, aki megdönti a „ruha teszi az embert" társadalmi igazságát. Az ellenpróba: a kor ünnepelt szépségéről, a „szőke csodá"-ról, Márkus Emíliáról egyszer írt 1882-ben, akkor is megrendelésre, a Petőfi Társaság lapjába, a Koszorúba, egy nagyon szép Kozmata Ferenc-fotóhoz.

33 Ami nem szokásos, Mikszáth tolla szinte csikorog. A színésznő jelentőségét közvetett módon, a szokott közönségtrükkel bizonyítja, egy kereskedő és egy kritikus párbeszédével. Az „1877 óta állócsillaga-minősítés viszont azt hivatott leplezni, hogy naiva szerepköre és teljesítménye változatlan. A személyesség hitelét a házasságára tett utalás teremti meg, bizony erőltetett módon: a Nógrádban birtokos Pulszky Károllyal kötött házasság révén maga is „palócasszony" lett...