Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 32. (Budapest, 1997)

ESSZÉK ÉS TANULMÁNYOK A TRAGÉDIÁRÓL - ENYEDI SÁNDOR: Janovics Jenő és a Tragédia

Az én elképzelésem akkor az volt, hogy a mennyországot a néző elől rohanó felhők takarták el. Ezek a felhők a szöveg hangulata szerint hol puhák, hol haragos sötétek voltak, hol lágyan vonultak, hol viharosan száguldottak. A nézőtér és a színpad különböző rejtett helyeiről, magasságból és mélységből szárnyaltak a néző felé a láthatatlan angyalok szavai kemény lélekbe-nyilalló férfihangokon, az Úr szava pedig a nézőtérnek legmagasabb kupolájából omlott szét misztikusan. Csak Lucifer kísérteties profilja villant meg olykor-olykor a felhők messzesége mögött felragyogó csillagok fényében, hol itt, hol ott, hol fent, hol lent. Lucifer az energia, Lucifer az aktivitás, Lucifer mindenek eleven mozgatója, ami történni fog. Lucifer az egyetlen, aki harcra kél Isten ellen. Szembeszáll Isten akaratával. Részt követel a teremtésből. Lucifer a dráma főalakja, a költemény vezérmotívuma, meg akarja rontani az embert, megsemmisíteni az egész nemet, amelyet saját képére teremtett Isten. Lucifer irányítja az egész gépezetet s vezeti az embert szakadékból szakadékba. Ez az elgondolás tette szükségessé, hogy a mennyország harmonikus képéből csak Lucifer dacos profilja villanjon elő. Az egész képkomplexumot a kinematográfia segítségével próbáltam megoldani s ugyancsak a kinematográfia illúziót keltő képeit vettem igénybe az egyiptomi jelenet piramis építésénél és összeomlásánál, Péter apostol elbeszélésének aláfestésénél s a temetŐjelenet mély miszticizmusánál. Az Űrben Adám és Lucifer fátyolfüggöny mögött elrejtett, hullámosan lebegő és egyre emelkedő színpadi „repülőgépben igyekeztek a Földről magasabb körökbe jutni, mögöttük a sötétségből vetített, egyre váltakozó képű csillagos égbolt fénylett. De hát ezek csak jelentéktelen - részben sikerült, részben gyarlónak bizonyult technikai megoldások voltak. Csak annyiban érdemes ezeket lerögzíteni, amennyiben eszközei voltak a teljes költemény gyors lepergésének. Hibája volt az elgondolásnak az, hogy semmit sem hangsúlyozott ki, semmit sem helyezett élesebb fénybe, mindennek egyforma fontossága volt, semmit sem emelt ki. A túl sok tanulság, a tengernyi benyomás lassanlassan elmosódik az emberek lelkében. A közönségnek szüksége van arra, hogy a színpad mintegy „premier plán"-ban mutassa be azokat a gondolatokat, azokat a költői célokat, amelyek az elhalványodó emlékek fölött mint örökkön élők kell hogy megmaradjanak az ember lelkében. Hibája volt a felújításnak az is, hogy változatlanul ragaszkodott Erkel mély hangulatú, melodikus, de túlságosan édeskés zenéjéhez. Ez a zene éppen úgy, mint az egész rendezői elgondolás az akkori idők nyugalmas, napsugaras, konfliktusokat kerülő, a szelíd békét lustán élvező hangulatból fakadt. „Az élet küzdés és szenvedés. A boldogság terméketlenné teszi az életet." - ezt sóhajtja Jászai Mari emlékiratainak utolsó lapján. Igen, ez a küzdést és szenvedést kerülő kor volt. Kényelmes, diszharmóniától óvakodó hitében úgy ültünk, mint a zsongító meleg vízben. Már Goethe is rávilágított hívő és hitetlen korok kerékforgásszerű változásaira, Saint-Simon pedig kritikus és organikus korszakokra mutat: „Organikus korokban közös hit tartja egybe a társadalmi erőket, az uralkodó eszmék egységes célt szolgálnak, a létező intézmények közmegelégedést biztosítanak, így az elmék nyugodt tevékenységében, egymást kölcsönösen támogatva munkálkodnak, ellenben bíráló korban a társadalom elemei különválva más-más cél felé törnek, nyugtalan elmék bírálgatják az uralkodó eszméket, a fönnálló intézmények jogosultságát, s egy új életrend szervezését tervezgetik. Nincs egyetemesen elfogadott közhit, vezető elvek