Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 32. (Budapest, 1997)

ESSZÉK ÉS TANULMÁNYOK A TRAGÉDIÁRÓL - GEROLD LÁSZLÓ: A Tragédia színházi és irodalmi utóélete a Vajdaságban

san követő érdektelenségre általános színházi.és a társulatokat érintő konkrét okok mellett a vidéki közönség elvárása, viszonyulása is felhozható magyarázatként. A múlt század hetvenes, de főleg nyolcvanas éveitől kezdve a színház egyre kifejezettebben üzleti vállalkozás. Következésképpen, kivált vidéken, elvesztette azt a funkcióját, amely a reformkorban, majd a Bach-korszakban meghatározta. A műsort nem a nemzeti gondolat erősödése vagy a túlélés igénye diktálta immár, hanem a megélhetés kényszere. Ezért mondhatjuk, hogy Madách művének színpadra kerülése nem a legkedvezőbb pillanatban történt. Tény, hogy nemzeti színházi ősbemutatója megfontolt műsorpolitikai tett volt, a nemzeti drámairodalom szolgálatát példázza, s hogy kezdetben hasonló meggondolás vezérli a vidéki direktorokat is. Jóllehet az ő esetükben nem mellőzhető a szenzáció vonzóerejére történő spekuláció sem. Kétségtelen, hogy a direktori jó szándék mellett a Tragédia színpadra állításában közrejátszott a kereseti lehetőség felismerése is, annál is inkább, mert Madách művének megjelenítése beleillett abba a repertoárvonulatba, amely akkortájt elsősorban vidéken vonzotta a nézőket. A mű ugyanis a közönség jelentős hányadának elsősorban látványként ígért élményt, sőt szenzációt. Vitathatatlan, ha a siker tényezőit keressük, nem hanyagolható el a mű irodalmi reputációja sem, amire nagyszerűen lehetett hivatkozni a legműveltebb közönségréteg előtt, a sznobok előtt, akárcsak a színházat felügyelő városi hatóság előtt is, és az sem mellőzhető, hogy a társulatok vezető színészei számára a Tragédia kivételes alakítások, pazar szerepek, jutalomjátékok lehetőségét kínálta, s fölöttébb megfelelt állami és vallási ünnepnapok műsordarabjának, de az is bizonyos, hogy megvolt a helye abban a látványsorban, amelybe Az ördög pilulái című „bohóság tüneménnyel" jelzetű sikerdarab vagy a különös izgalmakat ígérő úti látványosságok

7 (Sztrogoff Mihály utazása, Vízözön, Utazás a föld körül 80 nap alatt) sorolhatók. Mert ne feledkezzünk meg róla, hogy első megjelenítésére a látványszínház megszállottja, Molnár György gondolt, aki - ahogy a Vasárnapi Újság adta hírül 1863. augusztus 2-án - „a szellemeket előtüntető gép alkalmazása mellett" kívánta színre hozni a Tragédiát a budai színházban. A fenti szempontok azonban nemcsak közrejátszottak a Madách-dráma színre állításában, hanem a megjelenítéssel kapcsolatos gondokra, problémákra is utalnak. Hiába mutatkozott igény a város, a közönség vagy éppen a direktor s egyik-másik színész részéről, ha a társulatban nem volt három olyan kiváló színész, aki becsülettel eljátszhatta Ádámot, Évát és Lucifert, ha a primitív díszletezés, a silány műszaki lehetőségek az előadásnak épp a legvonzóbb oldalát, a látvány hatását csökkentették, amihez gyakorta hozzájárult a tömegjelenetekben mutatkozó „hiányosság és fejetlenség" - „5-6 ember reprezentálja a fényes görög népgyűlést és a felséges népet" - ahogy az egyik szabadkai Tragédiaelőadás kritikájában áll, ha ünnepnapon játszották, amikor a színészek „katzenjammeresek voltak" s ráadásul délutáni előadásuk is volt (mondjuk a Gyimesi vadvirág, a Mátyás király és a cinkotai icce vagy hasonló épületes darab), s a vidéki játéktempó folytán különben sem volt elég idejük tisztességesen felkészülni a nagy feladatra. Nem véletlen, hogy a sajtó hol arról ír, felkészületlenül nincs értelme, nem szabad közönség elé vinni Madách remekét („nagyon jól kell adni vagy sehogy sem"), hol pedig arról, hogy éppen a mű kivételes értékeit tisztelve bárhogyan, de játszania kell, kötelessége a színháznak.