Kerényi Ferenc – Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 30-31. (Budapest, 1996)

Drámatörténet - Bécsy Tamás: Triptichon a Téli regé-ről

csupa boldogság és kielégítettség, vagyis, ha nem marad semmi zavar - amely a jövőbe időzített bombaként megy át -, akkor az a gyanúnk lehet, hogy a szerző hiteltelen vágyképet rajzolt elénk. Nemcsak a 20. században nem hisz senki az ártatlan teljes megjutalmazásában, a bűnös maradéktalan megbüntetésében és minden más dolog teljes megoldódásában a tökéletes zavartalanság ancitipálása sohasem volt hiteles jövőkép. Minden dráma olyan cselekvést jelenít meg, amely megjavítja a világot. A tragédiák is ilyen cselekvéseket mutatnak föl, noha a világ megjavításának itt nagy ára van. Igaz, hogy Polyneikészt eltemetik, de ennek Antigoné élete az ára. Hamlet megtisztítja Dániát, de ő meghal. Bánk tette után már nem lesz olyan uralom, amilyet Gertrudis vezetett be, de tudjuk, mit fizetett érte. A tragédiákban mindig lényegbeli, metafizikai vagy történelemfilozófiai kérdésekről van szó, érték pusztul hát. Nem úgy, mint a komédiákban, ahol a mindennapi élet jelenik meg. Ha a komédia a boldogtalan kezdetből jó végbe érkezik, akkor a komédiabeli cselekvések egyértelműen jelzik, lehetséges a mindennapi életet megjavító cselekvéssor. A másik jó végű, a románcnak is nevezett műnek a jó vége - mint láthattuk az istenek beavatkozásával áll elő. A múltban szörnyűségek történtek: Hermionét alaptalanul megvádolták, egy csecsemőt kitettek a pusztulásnak. A múltnak ezen bűnei szűntek meg, küszöbölődtek ki a világból az Apolló sugallta jelenbeli cselekvések révén. De vajon mire vonatkozik itt a jó vég, amely minden múltbeli bűnt eltüntető és megbocsátó, és amely minden drámai alak számára csak zavartalan boldogságot tartalmaz? Sőt, azt is kérdezhetjük, van-e itt egyáltalán költői igazságszolgáltatás? A szöveg által felidézett drámai világ rendje nem erkölcsi rend, hanem ennél mindenképp egyetemesebb: a vég helyzetének tartalma itt a természetnek és az emberi generációk sorának megújuló létezésével kötődik össze; az élet új felpezsdülését láthatjuk. A vegetációistennők rítusaiban az embernek együtt kell cselekednie az istenekkel, mint Paulinának Apollóval, illetve, mint a rítusok alakjaival a többi drámabeli alaknak. Ezen rítusoknak az új, a tavaszonként megújuló Napjával analóg a két királyfi. Mamilliusz azonban meghal, de őt ismét Paulina köti össze Florizellel, a másik királyfival. „Ha élne kisfiad most, - mondja Leontésznek, amikor a cseh királyfi megjelenik Szicíliában -, Florizelnek / Pajtása lenne. Egy hónap különbség / Se volt közöttük." [5. felv. 1. szín] Leontész pedig szinte egyértelműen Napként üdvözli: „Hát légy kedves itt minálunk, / Mint földnek a tavasz!" [5. felv. 1. szín] Florizel lett az Új Év, az Új Nap, a Magistennő férje; ő a letéteményese az új, a régi bűnöktől mentes és a szerelemmel teljes létezésnek. Es Perdita, a Magistennő, a kicsírázó, virágokkal koszorúzza Florizelt: Perszephoné virágával, a sárga nárcisszal; Héráéval, a sötétes ibolyával; Aphroditéével, a halvány kankalinnal; továbbá kikiriccsel, liliommal és nőszirommal. De nem mint halottat hinti be Florizelt, hanem mint folyópartot, amelyre a szerelem leheveredhet és játszhat. („.... like a bank for love to lie and play on"). Ugyanakkor ők. Perdita és Florizel a legifjabb generáció; náluk eggyel öregebb Hermione, Leontész, Polixenész és Antigonusz, és náluk is egy újabb generációval öregebb a nyolcvanéves Pásztor, Perdita második apja, a felnevelő apa. Az emberi generációk sora úgy lépdel egymás után, mint telek után a tavaszok, mint Hermionéval a tavasz után a nyár, illetve, mint Paulinával és Camillóval a nyár után az ősz; és ősz után - mert ismét fordul az Év- és Nap-kerék - az elfagyasztó, jeges kitörésekkel teli tél Leontésszel és helyette a gyermeket kitevő és helyette meghaló Antigonuszszal. Isten, természet, ember együtt él, együtt-létező. Itt ezért nem kérdés az erkölcs; a létezés több, mint az etika; több, mint Leontész etikát és igazságot egyaránt sértő féltékeny ki-