Kerényi Ferenc – Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 30-31. (Budapest, 1996)
Drámatörténet - Bécsy Tamás: Triptichon a Téli regé-ről
rohanása. Végső soron ez ugyanis mégsem etikai vétség. Egyfelől ürügy, igazi és nagyszerű ürügy Shakespeare-nek, hogy vadságunkat és a tél fagyasztó erejét bemutassa. Ugyanakkor a féltés, még a kegyetlen ostorozó féltés is csak a szerelem keserű gyermeke. Hiszen Leontész is tudja, hogy „Nincs több ily asszony" [5. felv. 3. szín]..., mert Hermione olyan szelíd, „Mint a gyermekkor és az irgalom. [5. felv. 3. szín] Hiszen egy szelíd asszonyon át bebújhatunk a gyermekkorba, kell, hogy megérkezzünk a test és a gyermekkor sejtelmes álomtájaira, és kell nekünk, mindannyiunknak kell az irgalom. És ezt csak az tudja - mint Leontész -, aki végül mégis nagyon szereti a szelíd Hermionét. És nem kérdés itt az igazság sem, az erkölcsi mellett a tényszerű, a halál-feltámadás igaz vagy csoda volta sem. Nemcsak azért nem, mert mindannyian feltámadunk és meghalunk naponta, hanem azért sem, mert isten-természet-ember egysége is állandóan más, változó, mint a Nap járása a téli napfordulótól Szent Iván éjszakájáig, az Alvilágba való téli száműzetés után a csúcsra érkezés csodájáig A mű végén előálló helyzet tehát nem tartalmaz költői igazságszolgáltatást, nem foglal magában erkölcsi tanítást és nem anticipál jövőképet. Az élet újrapezsdülését mutatja föl; a létezésnek a vertikális rendjét, amelyben együtt létezik a természet, ember, isten, a felpezsdítő és felpezsdülő, hiszen mind a három egyszerre ez is, az is. A létezés ezen vertikális rétegeit és mégis egybenlévőségét a szerelem hatja át, mert a szerelem a pezsdülő és a pezsdítő. A természet megújító nedveinek pezsgését érezhetjük a végső helyzetben; azt, amelynek áradó zenéjét erezhetni minden tavaszi reggelen, minden kertben, amikor a madarak hajnali zenéje szövi át a derengést. Ennek a mámora árad a dráma befejező jelenetében; és talán ugyanez a mámor tölti el Dionüszosz kísérőit is, vagyis az „extasis és az enthusiasmos", az önmagámon kívüllevőség és az Isten általi birtokoltság. Ma ez a mámor söpri ki az alvilág sugallatait, a büszkeség és düh érzését, és a hiúságét. Számunkra, 20. századi emberek számára talán fontosabb, hogy kisöpörje figyelmünknek csak önmagunkra való irányultságát, az önmagunkra való gondolást, amiről Thomas Mann, mint az ördögből áradó, másokat fagyasztó tulajdonságról ír a Doktor Faustusban. Hiszen nem szerelem az, amely lényegében csak önmagára gondol; és még az sem szerelem - Shakespeare ezt is megírta a Szentivánéji álomban -, amely nyúlna is egy másikhoz, és nem is, vagy ha meg is érinti a másikat, visszalép, amely vacillál, ahelyett, hogy vállalná azt, amelyben együtt van természet-ember-isten. A szerelemtől áthatott ezen létegység árasztja szét a „lágyszívű" érzéseket. Ez pedig jóval több, mint az igazságosztás, az erények megjutalmazása és a gonoszság megfélemlítése; több, mint pusztán a szánalomnak és félelemnek a meglágyítása. Az utolsó jelenet túl van erkölcsön és igazságon, mert a létegységnek a zenéje árad. Az ember nem fájdalmas érzésekben és szörnyű eseményekben gyönyörködik, mint a tragédiákban, hanem ámul szelleme és kitágul benső világa az isten-ember-természet egybenlévőségén. Shakespeare valóban tudta, hogy a létezés több, mint az erény és a bűn, hogy a létegység mutatása esztétikai élvezet. A létegységet Florizel szavai is kifejezik. Az ifjú Napisten pásztor-álruhába bújván alacsonyabbra helyezi önmagát, mint télen a Nap, de a Magistennő tavaszi szerelmével felfelé lépdel az égen. Ezt mondja Perditának: „Maguk az istenek, mikor szerettek - / Alázva istenségük - állatok / Képében jártak: Jupiter bika / Lett és bőgött, zöld Neptunus kos / És mekegett, a tűz-ruhás Napisten - / Arany-Apollo - kis pásztorlegényke, / Mint én ma." [4. felv. 4. szín] Nincs itt semmi ellentmondás. Ha a szerelemben az isten állat, nem úgy állat, mint az állat, hanem önmaga állati határai közé bezárva. Maga a létezés tágul ki itt és ível át istentől állatig, és Perditán át a virágokig; át az égen és át embervoltunkon is lefelé, de
