Kerényi Ferenc – Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 30-31. (Budapest, 1996)
Drámatörténet - Lázok János: A második bűn. Kísérlet Sütő András Káin és Ábel című drámájának értelmezésére
ragaszkodásomat, a Tőle lopottat. Kárhozatra jutok, ha nem az én kunyhómat és ágyamat választod, nélküled elbitangolok Isten ösvényéről. ARABELLA: És ha megérintesz, nem feledkezel meg Róla? És Őmiatta nem feledkezel meg rólam? Nem vetsz engem tűzre? ÁBEL: Legyünk inkább ketten együtt az Ő parancsának teljesítői. ARABELLA: Mi az Ő parancsa? ÁBEL: Maradj velem... A szíved nem ezt mondja?" (Sütő 1978: 169-170) Az Ő parancsa, amelyet csak ketten együtt teljesíthetnek, és amely az Ő bármily félelmetes tiltásánál is erősebbnek bizonyul - mindez félreérthetetlenül a kegyelmi állapot lényegét, az emberpár ontologikus egymásra utaltságának erejét jelzi. A fajfenntartás ontologikus parancsa diktálja itt Ábelnek Arabella megszerzését. Szavaiból azonban jól érzékelhető: a kollektív tudat mindenhatósága mellett Ábel számára az embertárs csak másodlagos érték, amely a közösség, a faj fennmaradásának nélkülözhetetlen, de nyilvánvalóan alárendelt eszköze. „ÁBEL: [...] Kárhozatos szavaimmal, félek, az Ő székébe ültetnélek. Tudom, nem szabad, mégis a feledékenység bűnébe esem miattad. Ha csak megérintelek: örökre megfeledkezem Róla. De nem, nem. Kettőtöké a hűségem, bár a félelem gyötör a saját szavaim hallatán!" (Sütő 1978: 169) Nem kevésbé ellentmondásos azonban a másik alternatíva képlete sem, hiszen a tiltott gyümölcs elutasítását látszólag csak egyetlen indítékra lehet visszavezetni, és ez a tudás fáját védő tiltás istenfélő betartása. Valójában e visszautasítás mögött - amelyet Arabella narancsának elhajításával Káin teljesít ki figurálisán - jóval bonyolultabb motiváció áll: „KÁIN: Én vagyok! (Villámlás, dörgés) A villámai között is. (Az égre kiáltva) A villámaid között is, Uram! ÉN vagyok! 34 ARABELLA: Káin! Káinom! Megöl az Isten, és elveszítelek. [...] KÁIN: [...] Ne mondd, hogy Káinod vagyok. Én csak 35 Káin vagyok, voltam és maradok mindahányatok nélkül: egymagam. ARABELLA: Hallgass! Elveszítelek. KÁIN: Miután már elvesztettelek. Én egy szál magamban keresem azt, aki veled együtt lehettem volna... De nélküled is az vagyok... ARABELLA: Ne mondd! KAIN: De mondom. ARABELLA: Ne mondd! KAIN: Én vagyok... ARABELLA: (száját befogja) Ne, ne. KÁIN: (ellöki magától) ... az Isten!" (Sütő 1978: 175-176) A kegyelmi állapotból, a kollektív tudat ontologikus mindenhatóságából kiszakadó, saját létére döbbenő individualitás görcsös igyekezete szólal meg itt Káin szavaiban, aki önmagát immár nem a megtagadott abszolútum részeként, hanem azzal szemben, attól különvált - mi több, azzal egyenértékű - entitásként próbálja meghatározni. Ez a magatartásmódén azonban csak Arabella eltaszításával valósítható meg, hiszen az individuális öntételezésnek ez a vegytiszta formája kizárja az embertársat, a Másik Emberrel vállalt közösség minden lehetőségét.
