Kerényi Ferenc – Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 30-31. (Budapest, 1996)

Drámatörténet - Székely György: Az átmenet dramaturgiája. Korai dramatikus emlékeink dilemmái

Ide tartoznak a Mátyás királyról szóló trufák; ide Heltai Gáspár anekdotája a nemes emberről és az ördögről. Nem tartozik ide az a „párbeszédes helyszíni tudósítás" (RMDE I. 647. o.), ti. az eredetileg cím nélküli „De disputatione varadiana", amelynek folyamatos közlő módját a kiadók rendezték át, saját bevallásuk szerint, és alakították dialogikussá. Ugyanez vonatkozik egy későbbi műre, a „Comoedia Erdély siralmas állapotjáról" címen ismert szövegre (az RMDE szerint is „inkább vitairat mint dráma" - II. 222. o.). - Ezek a szövegek erőltetetten kerültek be a régi magyar drámai emlékek korpuszába, valami rosszul felfogott múlt-igazolási eljárás részeként. Érthető módon nem tekinthetők a hazai drámairodalom termésének a jeles fordítások sem, így például a Theophania, amely Selnecker drámájának felvonásról felvonásra, jelenetről jelenetre hű", csak éppen versből prózára átköltött fordítása. Ugyanez vonatkozik a Thirsis és Angelicá-ra, amely „természetesen Castalletti másodrangú pásztorjátékának hű fordítása" (az idézetek az RMDE-ből vannak!) Nem tartja drámának a mégis leközölt Zrínyi Miklós-féle Titirus és Violá-t sem, ezt a „24 egységből álló párbeszédes jelenetet". Második lépésként a nyugat-európai kortárs ismereteket és gyakorlatot kell felidéznünk, hogy láthassuk, elvileg mi volt megismerhető a magyar kortársak számára. Azt látjuk, hogy bár még javában élnek a nagysikerű, széles körben elterjedt keresztény dramaturgiájú formák: a misztériumjátékok („miracle-plays"), a moralitás válfajai és a kontinentális mirákulumok, a szentek életének példa értékű epizódsorozataival, ezek mellett mégis egyre határozottabban bontakozik ki a humanista tanulmányok nyomán az új-régi, az antikon nevelkedett klasszicista dramaturgia. Két fontos forrásvidéket vehetünk figyelembe: az itáliai és a német nyelvterület idevonatkozó tevékenységének néhány tényét. Tehát: még a XV. század végén megérkeznek az első fecskék. Pomponius Laetus Rómában bemutatja Seneca Hyppolitus-At. Ezután sorozatosan adják ki Plautust, Terentiust, Senecát. És még 1498-ban megjelenik Velencében Arisztotelész első fordítása. - 1514-ben Melanchton Arisztotelész-kurzust tart; - 1535-ben Itáliában olaszra fordítják le Horatiust és Arisztotelészt; ugyanabban az évben készül el Erasmus kritikai kiadássorozata: Arisztotelész, Plautus, Terentius, Euripidész művei. - 1520-tól indul a Commedia erudita fénykora. - 1541-ben Giraldi Cinthio színpadra viszi Orbecche című olasz nyelvű tragédiáját, az elsőt e nemben. - A század közepétől ismét fellendül az elmélet. Robortello, Scaliger, Castelvetro dolgozza ki a korszak érvényes dramaturgiáját. Tisztázzák a tragédia és komédia fogalmát és felvetődik a tragikomédia, a komiko-tragédia és a tragédia mista igénye. Harmadszor: következetesen szem előtt kell tartanunk azt az elméleti-gyakorlati dilemmát, amelyet a két irányzat párhuzamossága épphogy alakulóban lévő irodalmi életünkben jelenthetett. A jól ismert, régebbi úgynevezett „pogány-keresztény szinkretizmus" helyébe, amelyet az ún. Búcsúi regös misztérium, illetve a Csodaszarvas-monda kapcsán mutatott ki a kutatás, most, a XVI. század folyamán egy újfajta tartalmú „keresztény-pogány szinkretizmus" merülhetett fel. Ebben a keresztény liturgikus dráma szemléletvilága és szerkesztésmódja ütközött-keveredett össze a humanizmus által felfedezett és élénken propagált szemlélettel és dramaturgiával. Ennek az elméleti tisztázásnak a lehetőségei hazánkban meglehetősen korlátozottak voltak. A fennállt helyzetet Fináczy Ernő fogalmazta meg, akinek az idevágó fejtegetéseit Horváth János A magyar irodalom fejlődéstörténete című munkájában hasznosította. A vonatkozó rész így hangzik: „A magyarországi humanizmus