Kerényi Ferenc – Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 30-31. (Budapest, 1996)

Drámatörténet - Székely György: Az átmenet dramaturgiája. Korai dramatikus emlékeink dilemmái

kizárólagos és arisztokratikus mozgalom volt, mely alig terjedt túl a királyi és főpapi udvarokon, s nem hatolt be a szélesebb rétegekbe, az alsóbb nemesség és alsóbb papság köreibe; ... nem formálta át a nemzet gondolkodását. Ezért lehet beszélni magyar humanizmusról, de nem magyar renaissance-ról ... A magyar humanizmus idegen földről átplántált exotikus növény volt, s a csakhamar beálló nyugtalan közviszonyok miatt nem is verhetett gyökeret. A magyar köznevelés intézményeire, a kolostori, káptalani, városi iskolákra nem is mutatható ki semmi hatása; az iskolázás tovább halad a középkori nyomokon, a klasszikus, humanisztikus célzatú iskolai tanulmányoknak semmi nyoma benne az egész idő alatt.". * Nézzük már most az eddig nem említett, a szorosabban a „dráma" körébe sorolható műveket. Ide tartoznak mindenekelőtt azok a latin nyelvű művek, amelyek korszakunk legelején állnak. Mivel azonban szerzőjük, Bartholomeus Frankfordinus Pannonius magyar származású volt és ezeket a darabokat minden valószínűség szerint Budán írta - s talán adatta elő -, kár volna lemondanunk róluk. Gry Ilus (1516 körül) A 287 soros szöveg, amely Plautus Captivi -jenek motívumait használja fel, kilenc egységre bontható. Ebből a bevezető Argumentum és a hozzákapcsolódó Prológus egyetlen egységnek tekinthető. A feldolgozásnak Plautushoz képest új, eredeti vonása, hogy első jelenetében elkallódása előtt, ötéves korában mutatja be a gyermeket, s ily módon bizonyos mértékig „epizálja" a cselekmény előadását. A másodiktól a negyedikig terjedő három egységből a középső „szolisztikus" jelenet: Gryllus monológja. Ugyancsak az ő monológja az ötödik egység, amelynek az a dramaturgiai funkciója, hogy a több éves időmúlást (újabb epikus elem) áthidalja. A hatodiktól a kilencedikig terjedő egységek az elveszettek hazatérését adják elő. A szerző a cselekményt rendkívül leegyszerűsítette; az időmúlás érzékeltetése ellenére sem kísérelte meg a felvonásokra osztást. Mégis az antikvitás halvány visszfényének tekinthetjük, különösen, ha figyelembe vesszük a szerzőnek a Prológusban bizonyított műfaji tájékozottságát, mikor is így szól olvasóihoz (?nézőihez?): „Nemo rependit gratiam comoediam, non tragédiám acturis?" - azaz: Hát senkise örül, hogy komédiát játszunk s nem tragédiát? Inter Vigilantiam et Torporem Dialógus (1516 után) A 120 soros szöveg négy egységre bontható: Vigilantia monológban ébresztgeti Torport; tovább érvel Torpornak; Vigilantis párbeszédet folytat Virtus-szal; ekkor Torpor váratlanul és a játék által nem indokolva Virtus hívévé szegődik. - A játékinstrukciók kiolvashatók a szövegből. A rendkívül primitív szerkezetű szöveg egyébként megfelelne a „dráma" feltételeinek: név, dialógus és most változó viszony egyaránt felfedezhető benne. Besorolása: ha nem is dráma, de azért „dialógus". Van azonban két nagy egyénisége a XVI. századközép magyar irodalmának: Sztárai Mihály és Bornemisza Péter. Mindkettejük esetében bizonyítható, hogy közvetlenül, mintegy első kézből kaphattak ihletést a kor humanista-dramatikus törekvéseitől. A kulcsszó Padova. Az a Tanner György (Georgius Tanner) professzor ugyanis, akinek a hallgatójaként és ihletésére Bornemisza megírta a maga £7e&/ra-tragédiáját, Európát megjárt, híres tudós volt és 1552-53-ban éppen Padovában működött. Sztárai Mihály, valamivel korábban, 1544 körül, ferences barátként Padovában fejezte be tanulmányait. Maga Bornemisza valamivel