Kerényi Ferenc – Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 30-31. (Budapest, 1996)

Drámatörténet - Bécsy Tamás: Triptichon a Téli regé-ről

Florizel és Perdita - A Napisten és a Magistennő - szerelmének következményei az újabb viszonyváltozások. Florizel a kelleténél tovább marad a Pásztoréknál; Polixenész és Camillo keresni kezdi, megtalálják, felismerik. Ismét Apolló lép közbe sugalmazásával, most Camillón keresztül. Azonnal az jut eszébe, hogy az apja elől elmenekülni szándékozó Florizelt Szicíliába, Leontészhez irányítsa; sőt, azonnal sejti, hogy Perdita Leontész gyermeke: „... menj Szicíliába, / Keresd föl ott, te-s hercegi arád - / Mert érzem, az lesz a lány - Leontészt." [4. felv. 4. szín] További viszonyváltozás már csak a legvégső helyzetben következik be Hermione feltámadásával, Perdita felismerésével és a házasságokkal. Itt is annyi időre van tehát szükség, amennyire az isteni és az emberi világszint találkozásának mentén bekövetkező viszonyváltozásoknak szükségük van; és ez az idő megszakítatlanul folyamatos. Miként a drámai tér is, lévén, hogy az is önmagát teremti. A drámai tér nem fizikai tér, hanem az a „kiterjedés", amit a drámai alakok közötti viszonyok elfoglalnak. A dráma terében Apolló is benne van. Az Idő citált mondatából és mindabból, ami következik belőle, az is kiolvasható, hogy Shakespeare gondolatkörében már ekkor ott voltak a drámaírás jellemzői, mint a témába beleszőtt egyik aspektus. Perdita, amikor már Polixenész is jelen van, Florizelhez fűződő szerelmét azzal fejezi ki, hogy virágokkal ékesítené, mint folyópartot a játszi szeretőknek. De milyen virágot említ elsőként? „A virágod, a virágod, / Proszerpina, melyet Dis szekeréről / Riadva ejtesz földre. / Sárga nárcisz," [4. felv. 4. szín] Proszerpina a latin Perszephoné, Dis a latin Hádész. Ám nem ez az első utalás a sárga nárciszra, Perszephoné virágára. Autolycusz a dráma terébe beléptekor énekel. [4. felv. 4. szín] A sárga nárciszról és a szeretőről, aki a völgyre kijött. Nem tarthatjuk véletlennek, hogy Perszephoné és Perdita analógiájára először Autolycusz utal Perszephoné virágának említésével. Ezt éppen akkor teszi, amikor közeledünk Perditához; Autolycusz ezután azonnal találkozik a Clownnal, Perdita „testvérével". És maga Perdita csak ezután említi konkrétan is Perszephoné, illetve latin megfelelője, Proszerpina nevét. A sárga nárcisz Perszephoné történetében akkor jelenik meg, és nagyon is hangsúlyosan, amikor Hádész éppen elrabolja az alvilágba; a lány ezt a virágot akarja leszakítani. És most Autolycusszal Perdita Alvilágába érkezünk; a lányt, származásához képest a Pásztorékhoz, az Alvilágba száműzték. A sárga nárciszra történő két utalás, valamint az, hogy Perdita Proszerpinát említi, talán erősíti ennek a drámának a Démétér-Perszephoné - a Vegetációistennő és a Magistennő, Anya-és-Lánya - mítoszával való rokonságát. És erősíti talán az előttünk futó, művészetben létező eseménysornak a művészet által megművelt erőkkel való analógiáját. A dráma tartalmát - nyersen és durván, de mégis - el lehet mondani Autolycusz nevének elhangzása nélkül, noha minden lényeges viszonyváltozást belefoglalhatunk. Miért van hát rá szükség? Egy alapvető viszonyváltozást ő készít elő, részben előttünk, a dráma terében, részben csak elbeszélésből tudva. Ő viszi a Pásztort és a Clownt Szicíliába; méghozzá azért, mert náluk lelhetők föl a Perdita származását igazoló iratok és jelek. Nélküle tehát ezek az igazoló jelek nem jutnának el Leontészhez. Autolycusz a görög mitológiában Hermész fia, és ő a nagy tolvaj. Származását ő maga mondja el, méghozzá monológban; vagyis nem egy helyzet viszonytartalmai által „kényszerítve". Ő is Mercuriusz - a latin Hermész - jegyében „kölykeződött". Aspektusai közül Shakespeare a tolvajlást hangsúlyozza. Apja, Hermész a görög mitológiában azonban „lélekvezető" is, aki az Alvilágba vezeti a meghaltak lelkeit. A Perszephoné-mítoszban viszont ő az alvilágból felhozó; Perszephonét hozza fel Zeus parancsára. Vajon nem láthatjuke ezt az aspektust abban, hogy Autolycusszal együtt érkezünk a Pásztorékhoz azért, hogy