Kerényi Ferenc – Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 30-31. (Budapest, 1996)

Drámatörténet - Bécsy Tamás: Triptichon a Téli regé-ről

végül a Perdita kilétét igazoló iratokat és jeleket, vagyis Perdita „lelkét" Autolycusz hozza fel az Alvilágból mint „lélekvezető", és mint a Pásztor Szicíliába vezetője? A drámaíró nemcsak alkotó, értelmező is. Értelmező, mint Hermész. Autolycusz csak árulja a balladákat, vagy csinálja is? Nem értelmezi-e Shakespeare a drámaíró alakját őbenne? Ha esetleg így van, miért csavarodik-facsarodik ki Autolycusz alakja és cselekedetei a drámaíróhoz való viszonyát-kapcsolatát illetően? Apjáról és önmagáról mondja, hogy tolvaj volt, „fölszedegetett mindenféle csiricsárét". Vajon ez nem utalás-e azokra a forrásokra-előzményekre, amelyekből Shakespeare oly bőven „lopott"? Hiszen csak a mitológiában apja Hermész, a drámában Shakespeare. Nem gondolható-e el, hogy Autolycusz valamiféle kissé keserű, kicsavart alakmása ha nem is Shakespeare-nek magának, de - a Drámaírónak? A drámaírók általában is megteszik, hogy mások „zsebéből" kilopják azt, amire szükségük van. Továbbá talán az is lehetséges, hogy a szellemi-spirituális világegyetem égő tüzébe belenyúló nagy szellem egyszer vágyódik arra, hogy „szegény ördög" legyen. Hogy az, aki „tói, halmi, nádi, berki nimfákat", „holdas füvön táncoló fél-babákat" idézett föl, aki ég és föld között minden szelet fellázítva bőgő vihart szított, lángot adott a vad dörgésnek, sziklákat rázott, tövestől tépett fenyőt és cédrust, és akinek hathatós szavára még a sírok is megnyíltak, s „riadt alvóikat kidobták" - az egyszer arra gondol, hogy talán jobb lett volna „vászonholmit árulnia" és „apró csalafintaságokból" élnie. Hiszen a szellemiség égő tüzének megragadása összeégeti a kezét, behasogatja érzelmi szféráját és érző-idegeit, mély sebeket éget rá, mert enélkül nem lehet feltépni a látszatok kemény kérgeit és a mögöttük égő lángokkal kiolvasztani az elrejtettet. Amit kiolvaszt, amit megvalósít, az nemcsak égi zene, hanem durva bűbáj is. A magasrendű szellem vajon nem Autolycuszban tárgyiasította-e alsóbbrendű képmását? Mint a magasrendűt Prosperóban? Az igazán magasrendű szellem nemcsak a szerelemben akar bőgő bika, mekegő kos lenni és lealacsonyító álruhában élni, hanem belefáradván a rejtettnek és homályban lévőnek a megfogalmazásába, az ehhez szükséges tűz felszításába arra vágyódik néha, hogy inkább szélhámos tolvajjá, álruhás csalóvá, netán kocsmai okossá legyen. Hiszen még részeges tolvaj létére is, „ha van a királyon kívül valaki - mondja a Pásztornak és fiának -, aki eligazíthatja dolgotokat, akkor az a valaki itt áll előttetek". [4. felv. 4. szín] Amit eligazít, az Perdita felismeréséhez nélkülözhetetlen. Voltaképp bizonytalan, milyen hajón hozta Autolycusz Szicíliába a Pásztort és Fiát. Ő maga ezt mondja: „Én vittem az öregembert meg a fiát a királyfi hajójára..." [5. felv. 2. szín] A Nemes Úr szavaiból viszont az derül ki, hogy külön hajón érkeztek meg. Vagyis mintha Perdita, Florizel, a Pásztor és fia, valamint Autolycusz ugyanazon a hajón indultak volna el; azután Florizel és Perdita más hajóra szállt át, mert vad szelek fújtak és Perditának tengeribetegsége támadt. A Pásztor és fia és Autolycusz viszont ott maradtak az eredeti hajón, és azon fogta el őket Polixenész. Mindez nem lenne fontos, csak valami teljesen mellékes, lényegtelen epizódnak lenne minősíthető, ha nem sejlene föl belőle Hermész lélekvezetésének homályossága, az Alvilágból való felhozatal rejtélye; amely úton, a napfény felé, ugyancsak mindent felkavaró viharok tombolnak. Apolló, a Múzsák vezetője, a művészet patrónusa - és így a drámaíró - egyik ágensével Hermionét keltette életre, a másikkal biztosította Perdita felismerését. Mintha ezzel ő, Hermész fia olyanná lenne Perdita ügyében, mint Paulina Hermionééban. Vajon milyen az a művészet, amellyel Paulina feltámasztja Hermionét? Mielőtt feltakarja a szobrot, ezt mondja Leontésznek: „De készülődj, olyan művet látsz, / Mely életet