Kerényi Ferenc – Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 30-31. (Budapest, 1996)

Drámatörténet - Bécsy Tamás: Triptichon a Téli regé-ről

Mindezek vitatíiatatlanná teszik, hogy itt nemcsak a természet körforgása, az emberi generációk sora jelenítődik meg; továbbá az is világos, hogy nemcsak az isten-ember-természet együtt-cselekvéséről, mint a létezés folytatását biztosító dinamizmusról van szó, hanem ugyanígy: isten-ember-természet együtt-cselekvésében a művészetről is. A Téli regét Shakespeare utolsó művei közé sorolják. így tehát a Viharral szoros közelségben született; ami azt is jelentheti, hogy azonos gondolatkörben fogantak. A Vihar több értelmező szerint a drámaírót és a drámaírást „példázza". Prospéra teremti meg az alaphelyzetet két momentumnak az egybejátszása révén. Az egyik a „bőkezű Szerencse" vagy a „bőkezű Sors", amely összes ellenségét szigetének partjaihoz hozta; a másik a megsejtése annak, hogy az őt leginkább támogató csillag a zenitjén áll, s ha elmulasztja megragadni jótékony hatását, szerencséje örökre lehanyatlik. Az alkalmas pillanat megragadása, a zeniten álló égi segítség, továbbá a cselekmény irányítása, vezérlése teszi Prosperót a drámaíróval analóggá, aki varázserejével szolgálatába állította az égi erőt, Ariéit. A Téli rege IV. felvonásának elején az Idő saját hatalmáról beszél. Hatalmában áll a törvények lerombolása; s az is, hogy egy „önmaga szülte órán" szokásokat plántáljon és terjesszen el. Vajon ez az „önmaga szülte óra" csak arra vonatkozhat-e, hogy a befogadó ne lepődjön meg a tizenhat év gyors elmúltán, Perdita azonnali felserdülésén; avagy elképzelhető-e, hogy itt a dráma, sőt; a drámák világszerűségében lévő idő alapjellemzőjét mondja ki maga az Idő? Az idő és a tér ugyanis minden drámában másként értelmeződik, mint a valóságos életben. A III. és IV. felvonás között eltelt tizenhat évre csak akkor van szükség, ha a történetet mint életbéli történetet kezeljük, azaz, ha nem, mint műalkotásban létezőt, hanem, mint drámabelit. Ha a dráma világszerűsége csak Nevekből és hozzájuk rendelt Dialógusokból épül föl, akkor a Nevek között szükségszerűen vannak viszonyok. A drámai viszony a most, a jelen időben változó viszony. Ha ez így van, akkor a benső időtartam annyi, amennyi időre a viszonyok változásának -- és mindannak, ami hozzájuk tartozik - szüksége van. És mivel a drámákban nincs semmi más történés, mozzanat stb., a viszonyokban bekövetkező változások sora vagy „lépései" mindig azonnal következnek egymás után. Minden viszonyváltozás az előzőt követő pillanatban meg is történik, függetlenül attól, hogy két viszonyváltozást tartalmazó helyzet között a valóságos életben mennyi időnek kellene eltelnie. A dráma benső ideje mindig megszakítatlan, folytonos folytonosság; a drámabeli idő önmaga szüli perceit, óráit. A viszonyok változásának a szükségessége az isten-ember-természet erőinek együttműködése miatt megteremtődik, Leontész féltékenysége kirobban, ami a teremtésben elrejtett egyik mag aktivizálódása. Ez hozza magával Hermione bebörtönzését, az isteni erő, Apolló beavatkozását, a királyné halálhírét, továbbá Perdita kitételét és a Pásztor általi megtalálását. Ezek után az alakok közti viszonyokban csak azok a változások lehetségesek, amelyek Perdita sorsában hoznak fordulatot. Az ő felnevelődése a Pásztor családjában nem tartalmazhat olyan mozzanatokat, amelyek viszonyain alapvetően változtathatnának. Még az is állítható, hogy Perdita mint drámai alak nem létezik a IV. felvonás 4. színe előtt. Sorsában újabb viszonyváltozás csak a Napisten, Florizel feltűnésével, szerelmük kialakulásával következhet be. Ez a pillanat pedig a csecsemő Perdita megtalálása után azonnal elkövetkező pillanat. Ahhoz, hogy Perdita ily hirtelen felnövekedését elfogadjuk, voltaképp nincs szükség az Idő IV. felvonás elején elhangzó monológjára. Shakespeare több drámájában múlik el igen sok idő két jelenet vagy felvonás között (Pl. IV, Henrik I. rész; Antonius és Kleopátra stb.) és ezekben mégsem szerepelteti az időt.