Kerényi Ferenc – Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 30-31. (Budapest, 1996)

Drámatörténet - Bécsy Tamás: Triptichon a Téli regé-ről

úgy dolgozik, mint a természet; végzi a maga dolgát sajátságos ereje és megfelelő ösztöne szerint, és nem példák, elmélkedések, próbák révén, mint más mesterségek űzői. Magából a műből úgy tűnik, hogy a természetben nemcsak a létezés biológiai dinamizmusai munkálnak, hanem a művészeté is; az ember éppen úgy, mint a létezés sarjadzásában, az istenekkel együtt a természet erőit működtetve teremti a művészetet. Úgy halljuk először, hogy Hermione szobrát Julio Romano készítette. (Valóban élt művész; neve Giulio Pippi, s Rafaello tanítványa volt). A Harmadik Úr azt mondja erről a szoborról, hogy a szemlélő szeretné megszólítani, s választ is várna tőle, olyan élethű. N. Frye Romano művészetét „mimetikus realistának" minősíti, hiszen majmolva utánozza a természetet; s ezért szerinte felesleges is ennek a művészetnek az említése. Valóban, miért is említi Shakespeare, hogy a szobrot Julio Romano készítette, amikor itt sem szobor, sem festmény nincsen? A válasz talán az, hogy a festett szobor a látszat; még akkor is, ha Hermione „szobra" sokkal ráncosabbnak mutatja a királynét, mint volt tizenhat évvel azelőtt. Szobor azonban nincs; látszatának mögötte a halottnak mondott Hermione van, akit a tizenhat éves múltból formál Paulina élővé. Ezáltal a „szobron" látszatként létező ráncok valóságossá válnak; és ez hitelesíti a művet; lévén, hogy a ráncokat a természet dolgozta rá. A művészet az első pillanatban csak látszat, de ez a látszat lényegibb valóság - a látszat-halálból Hermione élővé teremtődik. Magából a műből úgy tűnik, hogy a „mimetikus realista" jelleg a lényegibb valóságot hitelesíti. A drámával - N. Frye szerint - közelebbi analógiát jelölnek, persze, csak egy bizonyos módon, Autolycusz balladái. Amikor a csavargó elmondja a parasztlányoknak, miről szólnak, az egyikre Mopsa, a másokra vonatkozóan Dorcas teszi fel a kérdést, hogy ezek igaz történetek-e? N. Frye szerint ez bizonyítja a kapcsolatot a balladák és a Téli rege között; lévén, hogy ezt a kérdést a drámával összefüggésben is fel lehet tenni. Mindezekhez hozzátehetjük a következőket. Autolycusz a birkanyírási ünnepen balladákat is árul. Az egyik arról szól, hogy „egy uzsorás felesége miként vala teherbe húsz pénzeszacskóval"; a másik „egy nagy halról, amely kimászott vala a partra" a tengerből, s akiről azt mondják, „ez valami asszonyi állat volt, ki hideg hallá változott, mivelhogy nem akart hajolni szeretője szavára". És Autolycusz hozzáteszi: „A ballada éppoly siralmas, mint amilyen igaz." [4. felv. 4. szín] Vajon nincsen-é az elsőben kifordított, kifacsart utalás Hermionéra, aki „uzsorásnak", a szerelem uzsorásának a felesége volt; és a másodikban Perditára, a tengerből partra tett „asszonyi állatra", aki nem hiszi, hogy a királyfi feleségül veheti őt, a Pásztornak a lányát? A csavargó által kínált harmadik ballada a „Két lányka kért meg egy legényt" nótájára megy - s ez vajon nem céloz-e valami furcsa módon az Ahogy tetszikre, Rosalindára, Céliára, illetve Orlandóra? Perdita történetét, felismerés után, a Második Úr olyan csodálatosnak mondja, hogy „még a balladacsinálók se bírják majd versbe szedni", [5. felv. 2. szín] s úgy találja, nagyon hasonlatos az „aggnő-regéhez". Amikor Antigonusz haláláról esik szó, a Harmadik Úr szerint ez az eset is „olyan aggnő-rege". (Shakespeare szövegében mindkét esetben „old tale", régi rege olvasható.) Autolycusz balladái és a Téli rege története ezáltal is egymásra vonatkoztathatóvá válik. Magából a műből úgy tűnik, hogy a mese egyszerre igaz történet, a Vegetációistennő „régi regéje", és a művészet erejének exempluma; Autolycuszszal a művészetnek valamiféleképpen kicsavarodott változatára is utal.