Kerényi Ferenc – Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 30-31. (Budapest, 1996)

Évfordulók - Kerényi Ferenc: Az erdélyi és a magyarországi hivatásos színjátszás kezdeteinek tipológiai egybevetése

kiterjedően felhatalmazást. Az erkölcsi nemzetfogalom színjátéktípusban jelentkező korszaka pedig (a romantikus történelmi tragédiával, a nemzeti operával és a népszínművel) ezúttal kívül esik témánk körén. A nyelvi azonosságtudatra és az ezt erősítő hivatásos színjátszásra épülő eszmerendszer röpiratai, cikkei, színpadi beszédei, vármegyei kéziratai stb. ismételten és viszonylag egybehangzóan a magyar nyelv alkalmasságát igyekeztek bizonyítani, tehát eszközjellegét hangsúlyozták az erkölcsnemesítés, egy új embereszmény propagálása érdekében. Az „érzékeny ember" nyitott, őszinte, a közjót mindenek fölé helyezi - ezzel egyszersmind sérülékeny, nagy támadási felületet hagy és védtelen. Ez a polgári szomorújátékok és az érzékenyjátékok világa. ,,A' Játék-szín inkább iskolája á gyakorlandó bölcsességnek, mint a Státusnak akármely más közönséges intézetei. Út-mutató a' Polgári életben, az emberi Lélek titkos rejtekeinek csalhatatlan kulcsa."

6 Hogy azonban Schillernek a színházról mint erkölcsi intézményről vallott nézetei valósággá váljanak (Benke József színész fordításában idéztük, 1810-ből), szükség volt a társadalmi nyilvánosság polgári normáinak, szervezeteinek és intézményeinek bizonyos színvonalára, amely indokolja létrejöttét, garantálja megmaradását, és amellyel kölcsönhatásban fejlődik

7 Igaz, a polgári társadalmi nyilvánosság teljes szerkezete Magyarországon, jelesül Pest-Budán sem alakult még ki, de hozzávéve Bécs és Pozsony magyar értelmiségének szerepét, Erdélyhez viszonyítva mégis jelentékenyebb volt; Transsylvania periféria-helyzete ehhez képest nyilvánvaló. Igaz továbbá, hogy a hivatásos színjátszás Magyarországon sem az „alulról" vagy „felülről" való kezdeményezés sémája szerint jött létre. Nem valós polgári tömegmozgalom hozta létre, és nem is uralkodói akarat, hanem egy értelmiségi csoport, a nemesi ellenállás nemzeti azonosságjegyeket kereső lelkesedésében. (A magyar nyelv mellett így válhatott a magyaros jelmez, zene és tánc is fontos színjátékelemmé.) Erdélyben a bázis még szűkebb körű, és az a művelődéstörténeti szerep, amelyet Magyarországon a vármegyék nemessége vállalt, az arisztokráciára hárult, ideértve majd a kolozsvári színház megnyitását, sőt működtetését is. Lássuk most a tézis után adatszerű bizonyítékokat is! A kolozsvári magyar színjátszás megalakításának előfeltétele volt a gubernium 1789. évi áthelyezése a szász Nagyszebenből - amely a német színészet bázisvárosa volt addig, és ahol az Erdélyi Magyar Hírvivő c. hetilap 1790/9 l-ben is csak egy évig tudott megmaradni - a zömmel magyar lakosságú Kolozsvárra. Itt a gr. Bánffy Györgyöt követő arisztokrácia, a főkormányzóság nemesi hivatalnoki kara, az értelmiség soraiból alakult ki az a színházigényt megfogalmazó csoport, amely földrajzi tengelyt alkotott Marosvásárhellyel (királyi tábla, jurátusokkal) és a legjelentősebb iskolavárossal, Nagyenyeddel, amely az első színésznemzedék javát adta. „...úr, kancellista, pap..." - így nevezte meg az erdélyi fordítók körét (Marosvásárhelyre gondolva) 1793 márciusában gr. Bethlen Elek.

8 Az arisztokrácia szellemi és anyagi vezetése magyarázza az erdélyi színészetnek a magyarországitól eltérő számos vonását. Az általuk (műkedvelő színészként és fordítóként is) képviselt ízlés megmutatkozott a barokk és a klasszicista tragédia magasabb játszottsági arányában. Az első kolozsvári öt évben Metastasio, Gottsched, Cronegk, Voltaire került színre a polgári dráma olyan reprezentatív alkotásai mellett, mint Lillo A londoni kereskedője vagy Lessing Die Juden c. darabja, amely Kolozsvárott A jószívű zsidó címen került színpadra. (Az előbbi 1794-ben, az utóbbi 1796-ban.) A játékrend zöme persze Kolozsvárott is érzékenyjátékokból és vígjátékokból állt, a magyarországi műsor átvételét pedig 1792 után a cenzúra rendeletei szintén elősegítették