Kerényi Ferenc – Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 30-31. (Budapest, 1996)
Drámatörténet - Bécsy Tamás: Triptichon a Téli regé-ről
De ki szolgáltat igazságot Hermionének és vele együtt Perditának? Közismert, hogy Shakespeare forrása kortársának, Robert Greene-nek Pandosto, vagy az idő diadala c. műve volt. Ebben azonban nem szerepel Paulina, de még hozzá hasonló drámabeli funkcióval rendelkező drámai alak sem. Ha Shakespeare megteremtette, nyilván alapvetően szükség van rá a Téli rege világában. Nincs jelen még a dráma elején, Leontész féltékenységének kitörésekor; nem lép be a mű világába azon per folyamán sem, amikor Leontész elítéli és börtönbe záratja a királynét. Először Hermione tömlöcében látjuk, s azonnal követnek ajánlkozik; elvinné a megszületett gyermeket Leontésznek. Van itt azonban egy mozzanat, amely feleslegesnek látszik. A Tömlöcőr fél, bajba jut, ha engedi, hogy Paulina a csecsemőt innen kivigye. Paulina erre adott válaszában talán níűbeli funkcióját is megadja; azt, amiért Shakespeare alakját megteremtette. „Ne félj: hitemre mondom, én közéd / S a baj közé lépek, ha kell". [2. felv. 2. szín] A mondatot hangsúlyosabbá teszi jelenetbeli helye; az utolsó mondat ez. Nem véletlenül írta meg tehát Shakespeare ezt a mozzanatot: Paulina a baj és a bajbajutott közé álló követ. De kinek a követe? Apolló nevét először Leontész ejti ki. Polixenész és Camillo egészen rövid idővel ezelőtt szökött meg, amikor Leontész nyíltan rátámad Hermionéra, s már fiáról, Mamilliuszról sem hiszi, hogy saját gyermeke. És mégis, ezen egészen rövid idő alatt már Delphoiba küldött két embert, Apollóhoz jóslatért. Leontész annyira biztos volt a gyanújában, hogy nem tarthatjuk valószínűnek, miszerint belőle, karakteréből fakad akciója, a két úr elküldése Apollóhoz. Az erre vezérlő dinamizmus talán annak a - mai szóval - koncepciós pernek az eseménymenetéből világlik ki, amelyet Leontész vezet Hermione ellen. Először felolvassák a vádiratot; azután Hermione a saját ártatlanságát hangoztatja, s ő is kéri az isten reá vonatkozó jóslatát. Az ezt megelőző jelenetből megtudtuk már, hogy a két úr egy órával ezelőtt visszaérkezett, de Leontész nem olvastatta föl a jóslatot, csak most, a pör során. Apolló szerint: „Hermione szeplőtlen, Polixenész feddhetetlen..." Leontész azonnal kijelenti: „A jósige hazudság. A pör folyik: minden hazudság!" [3. felv. 2. szín] Ebben a pillanatban máris jelentik a királynak, hogy fia meghalt. A hírre Hermione elájul, Paulina azonnal kiviszi. Leontész most már megváltozik. Tudván, hogy Apolló bünteti Mamilliusz halálával, az isten bocsánatát kéri, s azt is megvallja nyíltan, hogy Camillóval meg akarta öletni Polixenészt. Az alakok fölé nyilván az írói terv helyezi Apollót óvó és büntető erőként. Ezért talán Apolló titkos hatását kell látnunk abban is, hogy Leontész oly hirtelenül hozzá küldött jóslatért. Mert egyértelműen az isten büntetésének látható jele után hisz Apollónak. Vagyis, közte és Apolló között lényeges a kapcsolat. Paulina most tér vissza a dráma terébe, és sorolni kezdi Leontész bűneit. Olyat is említ, amiről egyszerűen nem lehetett tudomása, hiszen csak akkor került nyilvánosságra, amikor ő kívül volt; azt ti., hogy „Orgyilkolásra késztetted Camillót!" (3. felv. 2. szín] Shakespeare nem egy szórakozott drámaíró, aki elfelejti, mi és hogyan történt egy perccel előbb. Honnan tudhatta hát Paulina Leontész ezen bűnét? Minden valószínűség szerint ebben is Apolló láthatatlan sugalmazását kell látnunk. Leontészt vádoló szavai után közli Paulina a legfontosabbat: „...a királyné / Meghalt [...] Meghalt, ha mondom, s esküszöm". [3. felv. 2. szín] Szavának drámabeli alakok éppúgy hitelt adnak, mint a befogadó, amit megerősít Leontész: „Vezessetek hát / A kisfiam s királyném teteméhez: / Egy sírba tesszük okét". [3 felv. 2. szín]
