Kerényi Ferenc – Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 30-31. (Budapest, 1996)

Drámatörténet - Bécsy Tamás: Triptichon a Téli regé-ről

Ebben a jelenetben Paulina még azt is tudja, előre tudja, ami csak ezután fog bekövetkezni; hogy ti. férje, Antigonusz, akinek Leontész parancsára a lánygyermeket ki kell tenni, „szintén / Pusztulni-veszni ment". Apolló szól itt ismét rajta keresztül a jövőbe. S ezen tények miatt minősíthetjük Paulinát Apolló követének, földi ágensének, helyettecselekvőnek. De miért nyilvánítja Paulina Hermionét halottnak? Apolló Hermionéra mondott jósigéje még a következőt is tartalmazza: „Leontész gyanúskodó tirannus [...], a király pediglen mindaddig örökös nélkül szűkölködik, ameddig meg nem találtatik az, aki elveszett". [3. felv. 2. szín] Apolló nemcsak Leontészt minősítő szavakat közöl tehát, hanem a majd ezután megszületendőnek, Perditának a sorsát is tudatja, persze a szokásos módon, talányosan. Apolló erre vonatkozó szava Antigonuszban halad tovább, de Hermionén keresztül. A csecsemő kitétele előtt Antigonusz monológban elmondja, hogy álmában megjelent a halott Hermione, aki rá vonatkozóan azt a jóslatot mondta, hogy sosem látja többé feleségét; és azt is közli vele, hogy a kitettet „mivelhogy / Azt vélik, hogy örökre elveszett, / Hívd Perditának". A mű végén, feltámadása után Hermione így szól Perditához: „Paulina / Közölte velem a jós-szót, hogy élsz még. / Halld meg tehát: itt bujdokoltam addig, / S vártam, mi lesz" [5. felv. 3. szín - így Kosztolányi fordításában. Míg Shakespeare ezt mondja: „have preserv'd Myself to see the issue". Vagyis: megőrizte, megóvta - sőt, talán - konzerválta önmagát, de ezért, hogy lássa a következményeket. De mik a következmények? Mindenekelőtt a Hermionéra vonatkozó igazságtétel: igaztalan vád miatt „halt meg", és megigazultan „támad föl". Következmény még Leontész megtisztulása, Perdita megtalálása és felismerése; anyjával való egyesülése; Perdita és Florizel, valamint Paulina és Camillo házassága. Hermionénak tehát azért kellett meghalnia-feltámadnia, hogy ne előbb, csak a mű végén következzék be az „elveszettel" való egyesülése, Leontész büntetésének-búskomorságának a vége, Perdita és Florizel házasságának a lehetősége. Az „igazságosztás" és a ,Jó vég" Apolló terve és műve volt, amiben földi ágense, Paulina segédkezett. Az emberi sorsok és a természet ciklikussága fölött uralkodó jóindulatú isten itt Apolló. A mű nem tragédia, hanem arisztotelészi értelemben véve komédia, mert a történet boldogtalan kezdő helyzete boldog végső helyzetté fordul; de speciális fajta komédia, mert a jó véget az Apolló vezérelte természeti erők állítják elő. Műfaját tekintve pedig - mint a románcok általában - kétszintes dráma. Az isteni - apollói - és az emberi világszint érintkezésének mentén halad Paulina közvetítésével. Az Isten láthatatlan, de mégis egyértelmű jelenléte lehetővé teszi a csodát. A csoda itt nem Perdita életben maradása; hiszen megszoktuk, hogy minden kitett gyermeket megtalálnak, Oidipusszal kezdődően. A csoda Hermione feltámadása. Erre Shakespeare természetesen ad - igaz, nem teljesen kielégítő - evilági erővonalakból eredő magyarázatot, mely a Második Úr szavaiban rejlik: „Sejtettem, hogy Paulina valami nevezetes dolgot rejteget, mert Hermione halála óta minden áldott nap kétszer, sőt háromszor is elment ebbe a meszsze-eső házba!" [5. felv. 2. szín] Hermione tehát élt, itt ebben a házban, és Paulina tizenhat évig gondoskodott róla. Ez azonban gyenge magyarázat, Shakespeare talált volna jobbat is, ha reálissá akarta volna tenni a csodát. A befogadó számára egy dráma vége nemcsak az eseménysor lezáródásával azonos, mint ahogyan a kezdet sem az első szóval. Egy idő után a kezdetet múltként éljük meg; a vég helyzetének mineműségét pedig az általános értelemben vett jövőkép anticipálásaként. Ez a jövőkép nem kognitív szinten, hanem az érzelmekben, sejtelmekben jelenik meg, a jövő minéműségének megérzékeléseként. Ha azonban egy dráma végső helyzete csupa öröm,