Kerényi Ferenc – Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 30-31. (Budapest, 1996)

Évfordulók - Böhm Edit: Déryné naplója mint a biedermeier regény jellegzetes alkotása

lentmondó értékeit a maga egyetlen életében próbálta meg összeegyeztetni. Csatáját tehát szinte napról napra önmagával és önmagában kellett megvívnia. Ebből a belső ellentmondásból fakad a mű szerelmi szálának drámaisága is. A férjét, Déryt hivatalosan nem hagyhatta el, mert a nevét viselte, s a házasság köteléke - legalábbis külsőségekben - polgári értékrendje szerint önmegtartóztatásra kötelezte. De szeretni sem tudta Déryt, mert az erőszakosan, durván akarta őt uralma alá rendelni. Pedig Déry sok mindent vállalt azért, hogy szerelmét elnyerje, s pályája lezárásakor mindent megbocsátva fogadta vissza, a tisztes megélhetést biztosítva számára. Mondhatjuk úgy is, hogy a szerelmi regény romantikus-tragikus hőse az élete végéig reménytelenül szerető Déry. (Hogy a valóság netán más volt, az nem zavarja a regényolvasót.) A két ember valódi konfliktusa a két életforma éles ütközése. Déry a feudális gondolkodású, „parlagi nemes" tipikus képviselője. Férfias, erőteljes egyénisége, becsületessége, hangos jókedve, a káromkodásba vagy tettlegességbe csapó indulata, a gazdálkodásnak alárendelt puritánsága, a kényelmet elítélő szigora elfogadott viselkedésmód a paraszti, kisnemesi világban, de tűrhetetlen durvaság a finomkodó kispolgár számára. Csizmában jár, feleslegesnek tartja a „túlzott" tisztálkodást, a lakás és az ételek „felcicomázását", s horribile dictu, az anyósa előtt fehér kesztyű nélkül jelenik meg. Déryné később nyilvánosan vállalt szerelmi viszonyait a polgári mértéktartás jegyében mindig korlátozta, ezzel morálisan elfogadhatóvá tette mind a maga, mind a külső szemlélők számára. Botrányokba nem keveredett, családokat nem dúlt szét, kitartani nem engedte magát. A művészi pálya a kispolgár számára elérhetetlen magasságokba emelte, legszebb éveiben a fél ország rajongott érte, bejáratos volt a legmagasabb főúri körökbe. De az egyéni boldogságról, a harmonikus családi életről és a polgári lét biztonságáról le kellett mondania. Ha panaszkodik is emiatt időnként, nem vádol érte senkit. Morális önigazolása mindenekfelett a maga számára fontos, bár kétségtelenül hordoz nevelő-oktató szándékot is. „A szentimentális vallomások hőseiben - írja Wéber Antal (1981) - a viszonyok áldozatát látjuk, sorsuk tanulság, fellebbezés a kor- és nemzedéktársakhoz, s mindenkori emberi közösséghez szólnak. S e tényezőkben rejlik a megújuló irányzat humánus és progreszszív lényege." (76) Az emlékirat stilisztikai jellemzői Akár emlékiratnak, akár regénynek tekintjük Déryné írását, kommunikációs formáját illetően írott elbeszélő helyzetként kell vizsgálnunk. Ennek központi rendezőelve pedig nem az időrendiség, hanem az író által választott elbeszélő szerep, amelynek a mű minden eleme alárendelődik: a szerkezet, a történet tere és ideje, az események összefüggései, a szereplők viszonyai éppúgy, mint a mondatszerkezetek, jelzők, a szókincs és minden egyéb stíluselem. Az író-Déryné által választott elbeszélő szerep - Bayer József szavaival élve - egy „bőbeszédű, kedves anyóka", aki a halál küszöbéről tekint vissza egykori önmagára, illetve arra az ünnepelt színésznőre, akit képzeletében formált olyanná, amilyennek látni és láttatni szeretné magát. Ebből a perspektívából már nyilvánvaló számára a fiatalság és siker múlandósága, megbocsáthatóak a tévedései, elcsitulnak a szenvedélyek. Csöndes rezignáció és szelíd irónia hatja át az elbeszélt történet alakjait és eseményeit, amelyek keverednek a felidézés örömével, s feledtetik a megírás idejének sivár egyhangúságát.