Kerényi Ferenc – Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 30-31. (Budapest, 1996)

Évfordulók - Böhm Edit: Déryné naplója mint a biedermeier regény jellegzetes alkotása

Első személyû fogalmazása miatt azonban ez az elidegenített elbeszélői tudat - ami az egész mű laza, láncszerű szerkezete fölé rendelődik - alig észrevehető. Ebben az összefüggésben vizsgálva, a mű szerkesztése már korántsem olyan következetlen, mint ahogyan azt korabeli kritikusai látták. Az időbeli következetlenségek, ugrálások - amit ugyancsak a szemére vetettek - ebből a nézőpontból szemlélve inkább a különböző idősíkok összejátszását, sajátos vibrálását idézik elő, amitől az egész történet és annak minden részlete különös drámai dinamikát kap, ami megsokszorozza és felerősíti az elbeszélt történet hatását, tanulságát. Az idősíkok váltakozása egyben látószög-váltakozásokat is jelentenek. Az író-Déryné valóságos alakja a felidézett, s ekképpen fiktív eseményeknek már a következményeit, tanulságait is látja. A regényhős Déryné - ebben a jellegzetesen színészi-átélő megközelítésben - a maga teremtett jelenét éli, s innen tekint vissza a mások elbeszéléséből megismert, születése előtti eseményekre, sőt ebből a jelenből utal a később bekövetkező változásokra is. Ez a jövőidő finoman szövődik össze az írónak a későbbi olvasókra tekintő jövőidejével. „A nézőpont - írja Szegedy Maszák Mihály - nem része, hanem határa az elbeszélt világnak. Szem, amellyel látunk, anélkül, hogy őt magát látnánk."

11 Déryné írói stílusának legnagyobb erénye azonban a drámaiság. Ez emeli ki írását az érzelmes, szentimentális regények világából, s ez teszi ma is élvezetes olvasmánnyá. Nem csupán elbeszéli a történetet, hanem újra és újra eljátssza annak jeleneteit, együtt cselekszik szereplőivel, folytonosan újrateremti az átélt szituációkat, látja és láttatja a színen feltűnő alakokat, hallja a hangjukat, beszédmodorukat és újraérzi ezeknek a reá tett hatását. Jellegzetesen színészi látás- és jellemzési módjával ő maga is tisztában volt. „A színész csak egy talpraesett szón is el tud kacagni évekig, ha eléfordul. De az ismét onnan van, hogy az ember előtte látja azt az alakot, azon arcot, amilyent azon szónál vág, a hangot, mely csak az ő sajátja, szóval az egész egyéniséget, mert természetes: se hangot, se númikát nem lehet leírni." (I. 619) A jelenetek többségét sem egyszerűen elmeséli, hanem rövid, pergő mondatokban összesűrített párbeszédekkel adatja elő, amelyek során rövid közbevetésekkel utal a szereplők viselkedésére, hangsúlyozására, hangulatára, vagy a szituáció körülményeire. Remek példája ennek a Pergő Celesztinnel való újratalálkozás és színpadi próba bemutatása. (Celesztinnel már évekkel előbb összeveszett, s az az ő tudta nélkül került váratlanul vissza a társulathoz.) „Nem akarom bővebben leírni azon utálatot, midőn az első próba alkalmával megpillantottam, s midőn elég szemtelenül felém közeledvén, kezem után mert nyúlni, hogy megcsókolja, e szavakkal üdvözölvén: »Nemes lelek!« »Szót se hozzám, rabló!« - kiálték rá jó hangosan, s jó ideig néztem borzasztó megvető tekintettel, s igen közel állván hozzám: »Hatrabb!« - kiálték reá. Lesütötte végre szemeit, s »hatos« sóhajjal hátrált, tettetett szemérmetességgel. Én szerelmes szerepemet egészen hátat fordítva neki mondám el, szokásom ellenére a próbán..." (II. 175) Különleges írói bravúr az a megoldása is, amikor a Szentpéteryvel folytatott párbeszédes jelenetbe egy olyan újabb párbeszédet illeszt bele, hogy Szentpétery előadja a kocsissal folytatott párbeszédét, aki ugyancsak párbeszédekben meséli el neki, miként érdeklődött utánuk Celesztin. (II. 413) Gyakran alkalmaz belső monológokat is, főképpen a hősnő lelkiállapotának, belső vívódásának megismertetésére. Az érzelmek és gondolatok hullámzását egytagú mondatokkal, rövid, szaggatott felkiáltásokkal és kérdésekkel érzékelteti. Ezek a monológok éppen