Kerényi Ferenc – Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 30-31. (Budapest, 1996)

Évfordulók - Böhm Edit: Déryné naplója mint a biedermeier regény jellegzetes alkotása

volt már, ki-kihagyott az emlékezete - mentheti fel az olvasó). Őszintesége sokszor inkább magyarázkodás, elfogultság, utólagos belemagyarázás, megmosolyogni való önigazolás. (De hátha ő valóban így érzett, valóban ilyennek látta magát? - kérdezheti a kételkedő.) Ha a lazán összeillesztett eseményekből kibontakozó életút követése során nem csupán a közvetlen tapasztalást és a történelem konkrét tényeit és adatait fogadjuk el a mű valóságának, hanem írójuk vágyait és érzelmeit is, akkor ezt az önéletrajzot a művészi alkotás fiktív szférájába emeljük. S ebben a fantáziában létező, alakított és megformált világban mást jelentenek a tények és az összefüggések, mint a valóságban. Tekinthetjük a művet sorsregénynek, amelyben azonban nem a megélt valóságos történet eseményeinek puszta leírása, hanem az események szubjektív felidézése, kiemelése és azok kommentálása a mű valósága. Ebben az esetben a szerkezet nem az időbeli összefüggésekre épül, hanem az oksági és a modális kapcsolatokra. Epikus keretbe ágyazott vallomás ez a mű, amelyben az író érzelmei, önigazolási törekvései legalább annyira valóságosak, mint a tények, amelyekhez kapcsolódnak, s amelyektől lényegesen nem térhetett el, hiszen még éltek pályatársai, s életének megírt szakasza többnyire a nyilvánosság előtt zajlott. A sorsregény, amelynek cselekménye maga az életút, mindig tragikusan végződik: a hős természetes halálával fejeződik be. E tekintetben Déryné visszaemlékezése befejezetlen. Halála megakadályozta abban, hogy életének utolsó évtizedét, pályájának befejezését megírja. Sorsa megkímélte attól, hogy beszámoljon megaláztatásokkal és nyomorúságokkal teli késői éveiről, hogy szembenézzen öregkori önmagával. A kötet végén közölt levelei azonban éppen ezért szerves részei az emlékiratnak, s az olvasó számára a befejezettség érzetét adják. De talán még ez sem szükséges ahhoz, hogy a művet kerek egészként éljük át. Hiszen az utolsó fejezetek egyértelműen előrevetítik a lehetséges befejezést: hősnőnk a színészi pályáján egyre inkább a perifériára kerül, egyre kisebb és jelentéktelenebb vidéki társaságokhoz kénytelen szegődni, egyre nehezebben teremti elő a megélhetéshez szükséges pénzt, s csak az adósságai nőnek, szerelmei sorra elhagyják, s újabb szerelemre már nincs is kilátása, testén kiütköznek az öregség jegyei, elhízik és egyre többet betegeskedik. Végül kibékül Déryvel, ezzel teremti meg maga számára a menekülés szinte egyetlen lehetséges útját. A figyelmes olvasó számára az élettörténet tényleges ismerete nélkül is összeáll a befejező kép. Talán annyiban befejezettnek tarthatjuk Déryné művét, ha - a korabeli nőolvasókhoz hasonlóan - érzelmes szere Imesregénymk tekintjük. Az írásmű szerelmi szála ugyanis legalább annyira meghatározó, mint a színésznő pályaképe. így olvasva azonban másképpen kellene tagolnunk a regényt, mint ahogyan Bayer József tette. Ez a tagolás a szerelmi történeteket emelné ki és kapcsolná egybe, széles ívben összefogva a Déryvel kötött házasságtól, az elválástól és a visszatérésig megtett utat. Ez a történet hősnőnk születésével, felcseperedésével kezdődik ugyan, ám a gyermekkor és a színészi pályára lépés leírása csupán arra szolgál, hogy bevezesse és megindokolja Déry Istvánnal való megismerkedését és házasságát. Mások rábeszélésére, inkább megszokásból és némi kötelességérzettől vezetve ígéri oda a kezét színésztársának, azonban már menyasszonysága idején szerelemre lobban az apró lábú, bodros fürtű patikus Bacsó iránt, aki megszökik előle egy jövedelmező patikát ígérő tisztes házasság reményében. így hát színésznőnknek nincs más választása, mint hogy házasságot kössön Déryvel. A házastársi kötelezettségeket azonban nem vállalja, az ifjú férjnek csak az esküvő után három héttel sikerül magával cipelni közös szállásukra. S ekkor lángol fel a fiatalasszony első igazi és egész életére kiható nagy szerelme Preperliczay Samu iránt. A házasság azonban szent szá-