Kerényi Ferenc – Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 30-31. (Budapest, 1996)

Évfordulók - Böhm Edit: Déryné naplója mint a biedermeier regény jellegzetes alkotása

mára, ezért ez a szerelem sóhajtozásokban, sétálgatásokban, levelezésekben és epekedésben hamvad el. Ahhoz azonban elég, hogy a házasság kereteit - ha hivatalosan nem is, de a gyakorlatban - szétfeszítse. Vándorlásai során ezután a mindig hűségesen mellészegődő másik színésztársát: Szentpéteryt választja élettársául, míg pályája csúcsán meg nem ismerkedik a díszmagyarban pompázó, előkelő és finom modorú gróffal, Csáky Tivadarral. Tíz évig tart a „baráti" viszony közöttük, s ezt a viszonyt mindkettőjük környezete elfogadja, hiszen nem teregetik ki a nyilvánosság előtt, nem keverednek botrányokba, és mindenki tudja, hogy Déryné nem kitartottja, hanem méltó társa a grófnak. No nem társadalmi, hanem csupán érzelmi tekintetben! Emelt fővel mondhatta magáról még idős korában is: „Ha szerettem, szerettem, nem titkoltam, minden érdek nélkül, ezt mindenki tudta, ki közelebb ismeretségben volt velem vagy körülöttem." (II. 275) Voltak persze még más, kisebb fellángolásai, sürögtek körülötte az udvarlók és tisztelők, de ezek sorsát nem befolyásolták döntően. A színészi pályától azonban a szerelem soha nem tudta eltéríteni. A cikcakkban haladó szerelmi vonalat az egyenesen felfelé ívelő pálya vonala valahol mindig elmetszette, mígnem elkezdett meredeken lefelé ívelni, s visszatérni a kiindulóponthoz, Déryhez, és a házasság kénytelenségéből vállalt biztos révében a megnyugváshoz. A szerelmes regény itt ér véget, ahol a színészi pálya is befejeződik. A könyv megjelenése idején, a századfordulón élő nőolvasók - akik már tömegesen „fogyasztották" szórakozásként az efféle szerelmi történeteket -, messzemenően azonosultak érzelmeikben az önálló hivatást választó, személyiségét és érzelmi szabadságát soha fel nem adó nő típusával. Boldog kíváncsisággal tekintettek be a nyilvánosság előtt élő színésznő magánéletének intim berkeibe, okosan korlátozott szerelmi életének titkaiba. Együttérzéssel élték át a konvenciók ellen tetteivel lázadó hősnő életének szárnyalását és buktatóit, miközben önmaguk eseménytelen, lázadások nélküli életét is igazolva látták, hiszen ez a romantikus és eseményteli élet sem kötött ki máshol, mint ahol az övék: a házasság és a mindennapiság világában. Ennek a naiv, érzelmes lelkű közönségnek tökéletesen megfelelt tehát a mű témája, ízlésvilága és etikája. A biedermeier világképe és mentalitása Ha Déryné emlékezéseit az elmondottak értelmében nem kordokumentumnak, hanem irodalmi alkotásnak, regénynek tekintjük, viszonylag könnyen beilleszthetjük a magyar prózairodalom fejlődésének vonulatába. Abba a vonulatba, amely - Mezei József szerint

3 Kazinczy naplóival, leveleivel és fordításaival kezdődik. A napló, a vallomás viszonylagos műfaji kötetlenségében könnyebben érvényesülhetett a személyiség érzelmi kiteljesedése, a leírás kifinomodása, az önelemzés és a belső dialógus. Ekképpen megalapozhatta, formálhatta a később differenciálódott epikai műfajokat. Wéber Antal a modern regény kialakulásának korai szakaszában ugyancsak jelentősnek tartja az énregény személyes elbeszélő jellegét, első személyiségű előadásmódját.

4 Dérynének a 19. század első évtizedeit idéző emlékezései azonban csak 1880-ban jelentek meg. Ekkorra már kialakult és magas szintre emelkedett a magyar regény, kétségtelen, hogy Déryné írása nem vetélkedhetett prózairodalmunk nagyjainak művészetével. Nem vette számba a művet az irodalomtörténet-írás és közvélemény azért sem, mert - éppen biedermeierjellegéből adódóan - az irodalomnak abba a rétegébe tartozott, amely az átlagolva-