Kerényi Ferenc – Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 30-31. (Budapest, 1996)

Évfordulók - Nánay István: Az erdélyi színjátszás helyzete ma

NÁNAY ISTVÁN Az erdélyi színjátszás helyzete ma Az erdélyi magyar nyelvű színjátszás kétszáz éves történetéről szóló tanácskozás eddigi előadásaiban a választott témák tudományos igényű és ennek megfelelő apparátust használó kifejtését hallhattuk. Én nem vagyok tudós, s a témám sem tartozik szorosan véve a tudományosnak nevezhetők közé. Hiszen nekem - felkérésem értelmében - a máról, a mai állapotokról kellene többé-kevésbé átfogó és hiteles képet adnom. Előre kell bocsátanom, hogy nem belülről, erdélyiként ismerem a romániai magyar színházi életet, hanem magyarországi Mitikusként, olyan ítészként, aki a hazai színházi élet eseményeinek követése mellett magától értetődően figyelemmel kíséri a határainkon kívüli magyar színházak működését, így természetesen az erdélyiekét is. Beszámolómban tehát - ahol szükséges és lehetséges - tágabb összefüggések ismeretében igyekszem szólni témámról. A mát először is kissé ki kell tágítanunk: ahhoz ugyanis, hogy a pillanatnyi állapotokat értelmezni lehessen, tudni kell, honnan fejlődött fel és szorult vissza a magyar nyelvű színjátszás Romániában. Az alaphelyzet kialakulása lényegében 1948-ra tehető. 1945 után Kolozsvárt a színházépületbe a román színház költözött, a magyar társulat kiszorult az addigi nyári színkörbe, a sétatéri teátrumba, amely többszöri külső és belső átalakítás után ugyan többé-kevésbé alkalmasság vált az egész évadon át történő játszásra, de tökéletes máig sem lett. 1946-47-ben létrejött Marosvásárhelyen az Állami Székely Színház, amely rövid idő alatt nemcsak a legjobb magyar, de az egyik legjobb romániai színházzá fejlődött Tompa Miklós irányítása alatt. E két jelentős intézmény mellett Nagyváradon, Szatmáron és Aradon volt állandó teátrum. 1948-ban önállósult Kolozsvárt a Magyar Opera (de továbbra is egy épületben dolgozott a prózai társulattal), viszont megszüntették az aradi és a szatmári önálló társulatot. Egy év múlva a kolozsvári Dolgozók Színházából - amely elsősorban tájolt - létrejött a sepsiszentgyörgyi színház, majd 1953-ban Temesváron állandósult az ott működő, főleg amatőrökből és Jódy Károly vándortársulatának tagjaiból verbuválódott együttes, valamint Nagybányán megalapította egy végzős színiakadémista osztály Harag György igazgatásával a hatodik hivatásos színházat. (A társulat 1956-tól Szatmárnémetiben működik.) Ez a struktúra állandósult egészen 1990-ig, amikor is a Gyergyószentmiklóson dolgozó Figura Színházat amatőrből átminősítették hivatásossá, s ezzel megszületett az első kísérleti hivatásos együttes Erdélyben. Még egy színházat kell a többihez számítani: a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet Stúdiószínházát, amelyben a hallgatók rendszeresen tartottak és tartanak előadásokat. Ez 1962-től létezik. S végül meg kell még említeni a kolozsvári és a marosvásárhelyi bábszínházat, amelyek tagozatként próbálnak talpon maradni. A struktúra tehát adott, s ezen lényegében a politikai változások után sem történt lényeges módosítás. A nagy kérdés azonban az, hogy miként lehet életben tartani ezt a struktúrát. Ugyanis az erdélyi magyar színjátszás problémája éppen az, hogy az elmúlt évtizedben oly mértékben megfogyatkozott a művészi állomány, hogy mára alig-alig lehet tisztességgel működtetni a színházakat. 1989 előtt állami előírás szabályozta a színházak létszámát. Eszerint a kolozsváriban negyvenöt, a többiben harmincöt tagot engedélyeztek. Ez már 1989-ben is álomhatár volt, hiszen már az azt megelőző években is tömegessé vált a kivándorlás, ami a színészeket, s a színházak egyéb közreműködőit is érintette. Ma a kolozsvári