Kerényi Ferenc – Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 30-31. (Budapest, 1996)

Függelék - Dokumentumok az ötvenes évek színházi életéből, közli: Strasszenreiter Erzsébet

Mint az államosított Fővárosi Operett Színház igazgatója, azzal a kéréssel fordulok Rákosi Elvtárshoz: nézze meg új operettünket, Offenbach „Gerolsteini nagyhercegnŐ"-jét. Kérésem indoklására felhozom, hogy a darab bemutatója súlyos belső válságba sodort, és olyan ellentmondásokat tárt fel előttem, amelyekkel szemben tanácstalanul állok. Arról van szó, hogy a munka, amit elvégeztem, kommunista munka-e, vagy ellenforradalmi tevékenység! Az államosított Fővárosi Operett Színház január 13-án mutatta be a „Gerolsteini nagyhercegnőt". Irányításom alatt a színház dramaturgiai munkaközössége teljesen átdolgozta az offenbachi mű szövegét. A darabot, amely a maga idejében politikai kulcsdarab volt, mai aktualitású politikai kulcsdarabbá alakítottuk át. így lett a mi Gerolsteinünk (a századvégi kosztümök ellenére) egy mai, marshalizált

1 nyugati kisállam, amelyet korrupt bitangokból és fajankókból álló bábkormánya kiszolgáltat az amerikai imperializmusnak. A darab a zenés pamflet ősi eszközeivel mutatja meg, hogyan sodorja teljes nyomorba „Gerolsteint" a tengerentúlról rákényszerített „Bratschild kölcsön", illetőleg a „kolibri-paktum"

2 és hogyan űzi el végül a nép „Bratschild urat", a terv vezérigazgatóját. A darab a bemutatón sikert aratott. A közönség, amely az első három előadáson többségében az üzemi bérlők soraiból került ki, végigkacagta az előadást. Néhány kultúrvezető, aki jelen volt, igen hasznosnak találta a darabot. Hétfőn került sor a darab szakmai bemutatójára. Sajnos, csak másnap tudtam meg (az előadás szüneteiben az öltözőkben tartózkodtam), hogy a második felvonás közben nagyobb csoport verődött össze színházi közéletünk néhány személyiségéből. Ezek felháborodottan hangoztatták, hogy a darab „maga az ellenforradalom", „botrányos" és feltétlenül „be kell tiltatni". Ezt többek közt azzal indokolták, hogy mikor a darab pozitív hősét, Péter Milon közkatonát bíróság elé állítják, ezt kiáltja: „Én nem védekezem, én vádolok!" Ezt úgy fogták fel, mint Rákosi Elvtárs szavainak idézését, ami egy operett keretében megengedhetetlen. Mi persze nem gondoltunk arra, hogy Rákosi Elvtársat idézzük. Azonban ez adta nekem a gondolatot, hogy Rákosi Elvtárshoz forduljak, nézze meg, hogy valójában olyan ellenséges-e ez a darab, amit mi olyan jóindulattal csináltunk. Ha előfordulhat az, hogy amit én egyértelmű, nevetve-oktató, harcosan pártos darab nak szántam, elméletileg jól képzett elvtársak bizonyos csoportja szemében ellenforrada lomnak hat, akkor valami végzetes baj van. Vagy az én szemem hibás, vagy az övéké. Egy kétségtelen: ha igaz az, hogy azon a poszton, ahová Pártunk rendelt, ellenforradalmi darabokat gyártatok, miközben azt hiszem, hogy hasznos kommunista munkát végeztem, akkor nem maradhatok a helyemen, egy percig sem. De nem csak az én sorsom eldöntéséről van szó. Úgy érzem, hogy az új operett problémája igen fontos probléma. És meg kell azt is mondanom, hogy ezt a vásottan vidám és közérthető műfajt, amely a régi, nagy népmulatságok, a félig csepűrágó mímus-színház, a cirkusz és a mindenkori „piactéri" színház közvetlen leszármazottja, kultúrkádereink egy része bizonyos arisztokratikus fanyalgással kezeli. „Hülyeség" - legyintenek megvetően, azon röstellkedve, hogy a mókákon akaratlanul is elnevették magukat. „Nem művészet", mondják ki a szentenciát és közben nem értik meg, hogy a dolgozók egészséges nevettetése a művészet keretén is túlnövekvő, élettani probléma.