Kerényi Ferenc – Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 30-31. (Budapest, 1996)

Drámatörténet - Páll Árpád: Arisztophanész, avagy a komédia születése

Hallván e férfiölő vészt / Miért nem közelgsz a baj-iru segéllyel? / Hermészt tiszteljük mi elődül, mi tavi nemzet / Miért nem közelgsz a baj-iru segéllyel?" És így vehetnénk sorra a már idézett darabok további részeit vagy idézhetnénk a többiekből tízszer, hússzor annyit, mint amennyit idéztünk. A békákban nemcsak részletek, kifejezések gúnyolásáról van szó. Arisztophanész itt Aiszkhülosz és Euripidész túlvilági költői versenyének ürügyén általános képet fest arról, hogyan látja az ő nemzedéke (a nagy triász utáni nemzedék) az elődök örökségét. Az összegezést nem a kicsinyes oldalszurkálás, a mindenen fennakadó kötekedés, hanem az összefüggések feltárására való törekvés jellemzi, így hát A békák támpontul szolgálhat a tragédia és komédia viszonyának és összefüggéseinek feltárásában. Mit is vet Euripidész (s Euripidész szájával Arisztophanész) a tragédia atyjának, Aiszkhülosznak a szemére? Mindenekelőtt azt, hogy „goromba... és erőszakos" költő, kinek „...a szája fékezhetetlen / Letorkolhatatlan, szópöffpuff-beszédű" s kinek „nagy marha mondatait" „...sisaktollas, szemöldökös, ménkő mumus-beszédét" a néző nem értheti. Emelkedettsége azonban benne is tiszteletet ébreszt, „...mikor a Persákat adám, - mondatja védekezésül Aiszkhülosszal gerjeszteni vágyat akartam / Mindig győzni az ellenségen, hirdetve a nagy diadalmat". Sőt nem is csak így, egyik-másik konkrét esetben, bizonyos érvek, vádak cáfolása kapcsán szolgáltat elégtételt neki, hanem általában is: „...magas eszmék - / S gondolatoknak kifejezést is méltót kell szülni magunkhoz. / Félistenek ajkára beszéd is magasabb kell mindenesetre, / Valamint hogy köntöseik sokkal ragyogóbbak, mint a mieink". Mintha az ironikus hangnemet enyhe nosztalgia váltotta volna fel, mintha az iménti fölényes gúnyolódó kissé elérzékenyült volna. Valahogy úgy, ahol a szép, de soha vissza nem idézhető, vissza nem hozható dolgok előtt szoktunk elérzékenyülni. Egy percig tart a hangváltás, jelezvén Arisztophanész viszonyulásának kettősségét, aztán, amikor Aiszkhülosz a ha-kell-ha-nemhősiesség mellett próbál érvelni, vagy amikor szavaiban túlteng az oktató szándék, Arisztophanész ismét találó replikát ad Euripidész szájába a dolgok pátoszmentes megítélésének fontosságáról. Euripidésznek nemcsak Aiszkhülosz tragédiáiról vannak találó megállapításai. Amikor szemére vetik, hogy mindenféle „rima-Phaedrákat" s más hasonló személyeket énekelt meg, hogy göncökbe öltöztette hőseit, ő önérzetesen vallja: midőn a mesterséget elődeitől átvette „...dagadtan a fennhéjázó, mázsás nehéz szavaktól / Előbb is karcsúvá tevém..." Saját érdemeként említi azt is, hogy hatókörét kiterjesztette, a „...családi életet hozva be..." s a művészetbe általában „ildomot... és bölcs nézletet". A pálmát mégis a „sisaktollas" beszéd szülőatyjának, a műfaj megteremtőjének juttatja. Bizonyára sokakban fölvetődik a kérdés: ha A békák a maga metaforikus módján összegező képet akar nyújtani, miért nem vonultatja fel Szophoklészt is? Miért nem láthatjuk a komédia tükrében az ő művészetét is? A békákat i. e. 405-ben mutatták be, s Szophoklész - mint tudjuk - akkortájt halt meg. Valószínű tehát, hogy amikor a mű vagy legalábbis annak nagy része megszületett, ő még az élők sorában volt, ezért van az alvilágban folyó tragédiaköltői versenynek csupán két szereplője és nem három. Mire azonban a bemutatásra sor került, a szomorú esemény bekövetkezhetett, mert Arisztophanész a darab végén a rá jellemző fürgeséggel és aktualizálási készséggel Szophoklészre bízza Aiszkhülosz székének megőrzését, míg társa visszamegy a földre, hogy a tragédiaköltői ínségen segítsen. A konkrét esettől függetlenül azonban Szophoklész valószínűleg azért is szerepel jóval kevesebb parodizált részlettel, mert az ő műveinek eszmei vonalvezetésének és emberábrázolásá-