Kerényi Ferenc – Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 30-31. (Budapest, 1996)

Drámatörténet - Páll Árpád: Arisztophanész, avagy a komédia születése

nak sokoldalúsága és tökéletes kiegyensúlyozottsága, nyelvezetének szépsége és plaszticitása megálljt parancsol a gúnyolódó hajlandóságnak. A békák mellett Euripidész alakja felbukkan az Acharnaebeliekben és A nők ünnepében is, mind a darabokban való előfordulás, mind a parodizált szövegek aránya tekintetében övé a meglehetősen kétes elsőség. Azt hiszem, azért, mert ő a kapocs, az összekötő láncszem a tragédia és a komédia között. Van egy angol könyv - már Babits Mihály is hivatkozott rá Az európai irodalom történetében - amely szerint Euripidész nem tragédiákat, hanem vígjátékokat írt, művei akként olvasandók. „Miért vígjátékok? - kérdezi Babits -. Én elégnek tartom, hogy színpadi művek - mai értelemben vett színpadi művek, és akként olvasandók." Amikor a hetvenes évek elején tanulmányt írtam a görög tragédiáról, úgy éreztem, hogy Euripidész egy napjainkban nagyon időszerű műfajnak, a komédiához is hasonló, hozzá is elvezető s a komédia után is sok újdonságot tartogató színműtípusnak, a tragikomédiának lehetett volna megteremtője - ha... Ha a végső lépés előtt nem torpant volna meg, s nem igyekezett volna az ellentmondásokat isteni beavatkozással kibékíteni. Nem írt tragikomédiákat, de a mai színpadi megelevenítés elmerészkedhetne addig, hogy műveit „akként olvassa". Maga Euripidész - tudjuk - ragaszkodott a tragikus szemléletmódhoz, még ha figurái nem is voltak már félistenek vagy szoborba kívánkozó hősök, csak ellentmondásoktól és kétségektől gyötört mindennapi emberek, még ha a fennköltség helyét a természetesség vette is át, ha ábrázoló eszközeiben a komor és vidám színek vegyültek is. Érzésem szerint a végső pontot testesíti meg ő, ameddig a tragédiái szemléletmód még azonos önmagával, s egyben azt a pontot is, ahonnan egy-két további lépés már a teljes kívülálláshoz, a tragikomédiához vagy a komédiához vezet. Ha megtesszük a lépést, amely előtt ő megtorpant, műveit komédiaként, színműként, tragikomédiadént, vagy talán más, azután kialakuló műfaj előképeként is olvashatjuk. Ugyancsak a határhelyzet magyarázza, hogy Arisztophanész Euripidészt érezhette magához a legközelebb állónak, s egyúttal az ő „következetlenségeit", „megalkuvásait" és „megtorpanásait" vélhette a leginkább gúnyolni valónak. Következetlenség, megtorpanás? Arisztophanész mindössze harminc évvel fiatalabb Euripidésznél, de tapasztalata szerint a tragédia fensége még természetességgel ötvözött formában is idegen zengzetként hat már kortársainak szájában. A komor színekben tobzódó „szomorú" tragédia ugyanis Miltiadész, Themisztoklész, Periklész korának volt önvizsgálati tükre, az athéni demokrácia fellendülésének, világra szóló tettei megszületésének világra szóló műfaja, a vidám és szókimondó komédia viszont (paradoxálisan hangzik, de így igaz), a társadalmi hanyatlás szülötte; azé az időszaké, melynek legjellegzetesebb figurái a paragrafusokat erre-arra csavargató ügyvédek, a bíráskodási mánia napidíj hajhász fejbólintó philipposzai s az utcasarkokon ólálkodó hivatásos besúgók, a szükophanták. Nem arról van itt szó, hogy a komédia a tragédia társaként, kiegészítőjeként alakíthatja ezentúl a nagydionüsziákon a közvéleményt, hanem arról, hogy a lelkeket megrázó és megtisztító tragédia nem alkalmas immár az újabb jelenségek lényegének megragadására. Helyét, vezető szerepét át kell adnia a jelenségeket kívülről megközelítő komédiának. A tépelődés, töprengés ideje lejárt, a dolgok alakulásán már csak nevetni lehet. Minden hamis értékre, minden müviségre fitytyet hányó, mindenféle béklyót és koloncot félrevető, felszabadult kacagással Ez a dráma fejlődésében bekövetkezett változás nem jelent minőségi különbséget, nem jelez felsőbb- vagy alacsonyabbrendűséget tragédia és komédia viszonylatában. Ugyanaz az életeszmény és társadalomszemlélet élteti egyiket is, másikat is, ugyanaz a felfogás