Kerényi Ferenc – Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 30-31. (Budapest, 1996)

Drámatörténet - Lázok János: A második bűn. Kísérlet Sütő András Káin és Ábel című drámájának értelmezésére

Azt a spontán, véletlenül felfedezett nyelvi manipulációt, mellyel előzőleg védeni próbálta Arabella életét, Ábel most a visszájára fordítja, és immár tudatosan él vele, hogy partikuláris célját - az élet folytonosságát veszélyeztető kicsinyes bosszút - a mitizált kollektív tudat akarataként tüntesse fel, annak nevében érvényesíthesse: „ÁBEL: [...] Hazudtam, Uram, neked is, magamnak is, azt erősítvén imádságaimban, hogy amit kértél, már nem a legkedvesebb, sőt a legutálatosabb, csak megtarthassam őt magamnak. Alnokságomért büntess kedved szerint, most bevallom újra: minden csalárdságával és asszonyi bűnével a legdrágább nekem..." (Sütő 1978: 215) E nyelvi manipuláció következtében Ábelnek önmagához, az embertárshoz és a kollektív tudathoz való viszonya ugyanolyan irreális, a való világ okság-logikai viszonylatait semmibe vevő lesz, mint Káin utópiája, sőt, az ábeli magatartásforma a káini következetlenségek figurális interpretációjává válik e jelenetben. Káin magányos remeteségben akarja újraélni Arabella iránt érzett szerelmét - Ábel következetlensége jóval abszurdabb: a kollektív tudat nevében készíti elő saját magáramaradását. Káin utópikus Édenében az embertárs olyan eszménnyé lényegül, amely testi valójában nélkülözhető; Ábel ugyanolyan utópikus hatalomképzete már áldozatul követeli, noha szavakban mindkettőjük számára „a legkedvesebb". És végül a leglényegesebb analógia, mely különbségüket is magában hordozza már: Arabella feláldozásával Ábel ugyanazt az absztrakt individualitást készül létrehozni a hatalommal való teljes azonosulás eredményeképpen, amelyet Káin a kollektív tudat tagadása révén megteremtett ugyan - de az Éden sikertelen ostroma ennek életképtelenségét már bebizonyította számára. Ábelnek az áldozati szertartást előkészítő, a nyelvi manipulációt betetőző magyarázkodását - melyet ima gyanánt Arabella, de főleg önmaga meggyőzésére mond el - ezért ellenpontozza Arabella belenyugvás és kétségbeesés között vergődő ellen-imája, amelyben Ábel végzetes szándékáért Káint is felelőssé teszi. (vö. „Ha szeretett, és mégis lemond rólam, kétszer kell meghalnom a kétarcú gyávaság láttán.") (Sütő 1978: 216) E jelenet záróképe, az Arabellára kést emelő Ábel mozdulata a reductio ad absurdum logikájából adódó végső következmény, hatásos képi metaforába sűrített összegezése annak a magatartásmodellnek, amelyben az embertárs, az egyes ember élete alárendelhető - bármilyen szempont alapján - az értékben fölérendelt, abszolutizált kollektív tudatnak. Jól leírható az a viselkedésforma is, mely az ellentett alternatívát, az individualitás feltétlenségét tételező Káint kellene hogy jellemezze az adott szituációban, eddigi megnyilvánulásai alapján. Ha egyáltalán nem reagálna Arabella segélykérő kiáltozására, ez absztrakt individualitásának legvégletesebb jele lenne. Az általa képviselt alternatíva logikájából következhetne egy olyan beavatkozás is, melynek során Káin lefegyverezné ugyan Ábelt, de ezt követően - sorsára hagyva Arabellát - rögtön tovább indulna remeteségének színhelye felé. Káin azonban Arabella segítségére rohan, leteperi Ábelt, kicsavarja kezéből a kést, majd - hiába könyörög testvére kegyelemért - agyonsújtja, ugyanott és ugyanazzal a kővel talán, mellyel az első felvonás dulakodási jelenetében Ábel akarta megölni őt. A forrásul használt héber mítoszokban a testvérgyilkosságért Káint utoléri az Úr büntetése: sorsa a teljes kiközösítés, a megbélyegzett magány. E motívum átvételével a Káin szerepköréhez rendelt drámabeli magatartásmódén ellentmondásmentesen, logikai törés nélkül lenne lezárható. Sütő András mítoszátköltésének utolsó, a testvérgyilkosságot követő jelenetében azonban Káin nem marad egyedül: a szerzői utasítás szerint: „Arabella lép mellé; hosszan