Kerényi Ferenc – Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 30-31. (Budapest, 1996)

Drámatörténet - Lázok János: A második bűn. Kísérlet Sütő András Káin és Ábel című drámájának értelmezésére

nézik egymást". (Sütő 1978: 219) A héber mítoszokból a dráma cselekményébe beépülő archetipikus vonatkozásokat Arabellának ez a gesztusa, a melléállás, a bűnös Káinnal való közösségvállalás egészíti ki olyan összefüggésrendszerré, amelynek árnyalt elemzése - a jelenet kiemelt, drámazáró helyzete okán - kulcsfontosságú az egész mű értelmezése szempontjából. IV. Bécsy Tamás már idézett tanulmányának talán legfontosabb következtetése, hogy a hatalomhoz mint elvi középponthoz való viszonyában Káin és Ábel tisztán elkülönülő formábanjeleníti meg állítás és tagadás, két, egymással nem érintkező pólusát. Az eddig elmondottak alapján mi bizonyíthatónak tekintjük, hogy a Káin és Ábel nem középpontos, hanem a kétszintes modellt némi módosulással megvalósító drámai mű. Szereplői a szó hagyományos értelmében nem jellemek, hanem - éppen Bécsy Tamásnak a bevezetőben már idézett kifejezésével élve - a kétszintes drámákra jellemző „lírai képmások", (vö. Bécsy 1974: 341, 342, 251, 257). Értelmezésünk végkövetkeztetése, hogy a főszereplő párhoz hozzárendelt két szerepkör tartalmai egymásba áthatolok, viszonyuk komplementáris, ők ugyanis megszemélyesített jelentéshordozói mindazon elvi tényezőknek, amelyek az első bűn döntéskényszerében jelennek meg Ádám és Éva előtt. Ezzel szoros összefüggésben a tulajdonképpeni cselekmény nem egy konkrét életfolyamat mimetikus jellegű bemutatása, hanem benső tudattartalmakat, illetve ezek viszonyát megjelenítő története az eredendő bűn válságának. A pozitív és negatív jelentésű gesztusok és tettváltások (a csók, az ölelés, a szerelmes egymásra találás, illetve a verekedés, a dulakodás, a fegyveres párviadal, sőt maga a testvérgyilkosság is) ilyenképpen nem elsődleges - konkrét jelentésük szerint értendők: sokkal inkább a szerepkörökhöz hozzárendelt, a szereplők által életre keltett absztrakciók viszonyát, ezek alakulását fejezik ki. Mindezeket bizonyítandó szükségesnek tartjuk a cselekmény rövid összegzését a fentebb fölvázolt elvi szempontok alapján. Két olyan értékrend, illetve magatartásforma szembesül a mű expozíciójában, amelyek - noha egymásra utaltságuk nyilvánvaló - látszólag mégis kizárják egymást. Az egyik közülük adottságőrző, a hatalomhoz való viszonyában engedelmesség elvű, értékrendjének központi eleme metaforikus formában a közösséget, ennek kollektív tudatát jeleníti meg. A főszereplő-páros másik pólusa értékrendjében énközpontú, magatartásformája tagadáselvű, s az adottság meghaladásának szűnni nem akaró szándéka jellemzi. A szituációban felhalmozódó helyzeti energiát lényeges mozzanat dinamizálja, a dráma tulajdonképpeni cselekményét elindítva: a tagadáselvűség rovására dominálóvá válik az engedelmesség elve, a hatalommal való teljes azonosulás jegyében, (vö., Káin visszautasító gesztusa után Arabella Ábelt választja társául). Az egyensúlynak ez a megbomlása a két magatartásforma között olyan válsághelyzetet idéz elő, amely a későbbi tragikus vétek előképének tekinthető (Ábel fokozatosan kisajátítja és kizárólagossá teszi az élet folytonosságát megjelenítő értéktartalmak birtoklását). A tragikus vétek előképe és beteljesedése közé - késleltető mozzanatként, ellenpontozó és kiegészítő funkcióval - beiktatódik a tagadáselvű magatartásforma abszolutizálódása is, amely - bár nem közvetlenül - szintén fölvillantja abszurd kizárólagosságát (az Éden magányos ostroma, majd Káin remeteségének szándéka).