Kerényi Ferenc – Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 30-31. (Budapest, 1996)

Drámatörténet - Lázok János: A második bűn. Kísérlet Sütő András Káin és Ábel című drámájának értelmezésére

Az Arabella feláldozását előkészíteni kezdő Ábel jelenetét nem véletlenül előzi meg Káin és Éva már idézett beszélgetése: az Éden ostromát elbeszélő történet, még pontosabban a sikertelenség okát firtató kérdések és válaszok ugyanis a két alternatíva következményeinek lényegi egyezéseit kezdik körvonalazni. , Káin elbeszélését a koherencia hiánya jellemzi, a normális oksági-logikai viszonylatokat felfüggesztő irreális villódzás, amely lehetetlenné teszi annak megállapítását, hogy Káinnak végső soron sikerült-e avagy sem bejutnia az Édenbe, hogy látta-e, avagy csupán látni vélte azokat a káprázatos külsőségeket, amelyekről Évának beszámol. Az egyetlen bizonyosság e történetben a hiányérzet, amelyet Káin Éden-ostromló útja kudarcaként él meg, és amely kimondatlanul is jelen van számonkérő mondatai többes számú szóalakjaiban: „KÁIN: A kristályfákon túl mi van? Azt mutasd meg! Ott voltatok, a tiétek volt az Éden! Ne akard velem elfelejtetni! Ne lopjál meg engem! Te sem jössz velem. Apám sem. Irigyek vagytok. Édentolvajok!" (Sütő 1978: 208) Az Éden fiktív meghódítását elbeszélve Káin többször is körülírja a hiányt társtalanságát, magányát panaszolva, de a hiány feloldására - Évához hasonlóan - csupán a képzelet, az utópia világában képes, ott, ahol semmi sem létezik az abszolutizált hatalomképzet hosszasan sorolt velejáróiból (szégyen, parancs és megaláztatás, földre borulás, képmutatás, alázat és rettegés, vérontás, füstáldozat, erőmagasztalás, dicsőítés), ahol semmi sincs „abból, ami VAN", (vö. Sütő 1978: 206, 209) Ebbe a világba azonban Káin álmodozásainak társa és ihletője, Éva is csupán a való világ oksági-logikai viszonylatait felfüggesztve tudja őt elkísérni, Arabella pedig már csak álomkép gyanánt lehet jelen benne: „ÉVA: Egyszer, mikor eljön a halálom órája, még egyszer elmegyek veled. Elmegyünk ketten - hisz eddig is együtt mentünk, és bejárjuk az Édent. Az aranyporral hintett ösvényeket. KÁIN : Üzenj majd, anyám, és eljövök érted. ÉVA: Miért üzenjek? Hová üzenjek? KÁIN: A Hebron völgyébe költözöm. ÉVA: Arabella miatt? KÁIN: Igen. ÉVA: Felejteni? KÁIN: Emlékezni. ÉVA: A vereségedre? KÁIN: Arra, ahogyan mindennek történnie kellett volna. [...] Arabellának csak annyit mondjál: oda mentem, ahol hallgatni tudok boldog némaként." (Sütő 1978: 210-211) Az utópia világa, a menedékül teremtett álomvilág azonban az elviselhetetlen adottságnak csupán fiktív és individuális meghaladását teszi lehetővé, ilyenformán pedig védtelenül szolgáltatja ki Arabellát a totális hatalom-kisajátítás önkényének. E kisajátítás legfontosabb eszköze a nyelv, még pontosabban annak ideologikus használata. A nyelvi manipuláció az a félelmetes fegyver, amellyel Ábel - hatalomképzetének kozmikus kitágításával egyidőben - mintegy fölszámolja saját individualitását, amely látszólag eltűnik és beleolvad a mindenhatóvá mitizált kollektív tudatba: „ÁBEL: Bölcs meggondolásodban oka lehet, hogy a legtöbbet kéred tőlem, nyomorult szolgádtól. Mert a Legtöbb téged illet - engem, bennünket, alávetettjeidet: csak a Legcsekélyebb." (Sütő 1978: 215)