Kerényi Ferenc – Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 30-31. (Budapest, 1996)

Drámatörténet - Lázok János: A második bűn. Kísérlet Sütő András Káin és Ábel című drámájának értelmezésére

felém dobja a narancsot... A többi nem igaz. Ábel virágos kunyhója nem igaz! Az én vereségem nem igaz." (Sütő 1978: 208-209) Mindezek alapján bizonyítottnak tekintem, hogy a cselekmény keretéül szolgáló két helyszín - a paradigmatikus édeni, illetve a törvénybefogadó földi világszint - nem tekinthető objektív, a szó elsődleges-konkrét értelmében vett színhelynek a drámában. Eszerint az elveszett Éden az ideális hatalomgyakorlás világszintje mindaddig, amíg az eredeti teremtéselv parancsa érvényesül Ádám és Éva kapcsolatában, illetve e kapcsolat révén a kollektív tudathoz való viszonyulásukban. A földi világszintet viszont az emberre büntetésül átruházott hatalom gyakorlásának funkciózavarai hozzák létre, még pontosabban a teljes elutasítás, illetve a teljes kisajátítás végletei. E szélsőségek abszurd kizárólagossága az embertárs képviselte érték föladásával az első bűn közösségvállalását, a másodistenné tett emberi szerelem parancsát tagadja meg, magát az eredeti teremtéstervet veszélyeztetve ilyenformán a Második Bűn válságában. A harmadik felvonás utolsó előtti két jelenetében ez a két magatartásmódén - a már említett reductio ad absurdum jegyében - végső következményei formájában jelenik meg. Az eddig párhuzamos cselekményszálakon felváltva kibontakozó két alternatíva itt, ezekben az utolsó jelenetekben kapcsolódik össze, azt követően, hogy bebizonyosodik: bár a hatalomhoz való viszonyulásuk homlokegyenest eltérő, következményeit tekintve a kettő lényegében azonos. Utolsó összebékülésük első mondatával Káin bocsánatot kér Ábeltől Arabella és a maga számára, tehát fölkínálja neki a Második Bűn válságának pozitív megoldását, a megbocsátás révén a tagadás, általa pedig az embertárs képviselte érték megőrzését. Ami az ellentett alternatívát illeti: Káin ekkor bejelentett szándéka, amellyel Ábel javára lemond Arabelláról, a tiltott gyümölcs elutasításának legvégső konzekvenciáját jelzi - magányának állandósítását az Éden illúziókeltő közelségét kínáló Hebron völgyében. „KAIN: Bocsáss meg nekem. ÁBEL: Hogyan tudnék veled haragot tartani? Kegyes az Isten. KÁIN: Bocsáss meg Arabellának is. ÁBEL: Arabella. Hol van Arabella? KÁIN: Hozd vissza. Ha meg tudsz neki bocsátani. ÁBEL: Ha elfelejtem neked az esőt, a legkedvesebb lesz újra. De nem. Nem tehetem! KAIN: Én elmegyek innen. Tovaköltözöm a Hebron völgyébe. ÁBEL. Igen. Ő is elfelejt majd. Ha nem leszel itt. De élni fogsz. A Hebron völgyében. KÁIN: Eredj utána. ÁBEL: Igen. A vadak összetépik. Látom, téged is... Igen. Megyek. (Indul) Arabella! Arabella, te nékem legkedvesebb! (El)" (Sütő 1978: 204-205) Nyelvhasználatának ideologikus jellege miatt Ábel szavai ekkor még leplezni képesek megváltozott szándékát. Mindaddig, míg Káint halottnak, tehát saját hatalomképzete tagadását lehetetlennek hitte, ragaszkodott a hűtlen Arabellához, és a biológiai megmaradás eszközeként meg akarta őrizni társát - a megbocsátás ürügyén a Második Bűn válságának negatív megoldását beteljesítve, (vö. „Ha megbékélek veled, ha elfelejtem őt, megint a legdrágább leszel, minden javaim legkedvesebbike. És akkor - parancsa szerint föláldozlak az Istennek.") (Sütő 1978: 202)