Kerényi Ferenc – Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 30-31. (Budapest, 1996)

Drámatörténet - Lázok János: A második bűn. Kísérlet Sütő András Káin és Ábel című drámájának értelmezésére

tűnik: az individualitás tagadáselvű végletének története Káin megsenunisülésével lezárult a drámában. Ez a lezárás azonban valami újnak a nyitánya is egyben: a harmadik felvonás első jelenetében a reá bízott hatalommal teljesen azonosuló individualitás története kezdődik el metaforikus jelentésű helyen és helyzetben, a ledöntött, majd rettegő buzgalommal újraemelt áldozati oltár tövében: „ÁBEL: [...] Bocsáss meg, Uram. Minden parancsodat teljesíteni fogom. (Arabellát nézve.) Mindent? Őt? Nem. Nem lehetséges! A legvégső határon innen kellene maradnod, Uram, a kívánságaiddal. Egy lépéssel bár - innen. De minden túl van immár azon. Vagy mindig is így volt? így lett volna kezdettől fogva? Csak én voltam süket s érzéketlen, hogy magamat semmire becsültem? Már megint őrültséget szólok. Ha Káin itt lenne bár [...]" (Sütő 1978: 194-195) Ábel szembeszegülésének, majd e szembeszegülés ugyanolyan váratlan visszavonásának egyetlen magyarázata lehetséges: ő még az ontologikus egymásra utaltságot védve, a fajfenntartás vegetatív parancsának engedelmeskedve tagadja meg Arabella feláldozását az isteni hatalom oltárán, hiszen párkapcsolatuknak ebben a kegyelmi állapotot idéző szakaszában szétválaszthatatlan egységben létezik számára e két érték. Szétválásuk Ábel tudatában az első bűn újabb figurális interpretációja, csakhogy míg Káin individualitását a hatalom-átruházás visszautasításán túl Arabella eltaszítása teljesíti ki, Ábel esetében az ellenkező véglet paradoxona érvényesül: Arabellát megvédve, vele közösséget vállalva, teljesen azonosul a feláldozását követelő hatalomképzettel. A hatalom-átruházó átok büntetésével azonosulva így jön létre az individualitás állítás elvű alternatívája, amelynek e kezdeti stádiumában Ábel még tudatában van: a Káin képviselte tagadás nélkül lehetetlen a párkapcsolat megőrzése egy olyan hatalom ellenében, amely feltétlensége jeléül elvileg bármely pillanatban az embertárs feláldozását követelheti. Arabellával együtt ezért indul Káin keresésére, hogy a feltételezett megsemmisülésből viszszahozva a tagadást, megmenthessék általa az autentikus kollektív tudatot, az eredeti teremtésterv szellemét. „ÁBEL: [...] Gyere, keressük meg. Talán él még. Az élete a kiutam lenne. Az én fölmentésem. Gyere. Káin, jó testvérem, hol vagy? Szólj, ha még élsz, én jó testvérem! ARABELLA: Káin, Káinom! Szólj, ha még élsz, én jó Káinom. (El mindketten.)" (Sütő 1978: 195) A földi világszintet létrehozó emberi hatalomgyakorlás fokozatos abszolutizálódását vetíti előre a Káint elsirató Ádám nagymonológja, majd az ezt közvetlenül követő két jelenet: miközben Éva - Ádámmal együtt - Káin temetését készíti elő, Ábel és Arabella érkezik vissza az Édent ostromló magányos lázadó nyomtalan eltűnésének hírével: „ÉVA: Készíts koporsót. Kőből. Kőkalásszal a fedelén. ÁDÁM: Azt mondta: Menjetek, sokasodjatok. így gondolta? Kőkoporsóban? [...] (Abel jön Arabellával. Káin nyilát hozza, Arabella a kötélhágcsóját.) ÁBEL: A Hebron völgyében a vérnyomot elvesztettük. Ez minden, amit megtaláltunk. ÁDÁM: A fegyverét fogjuk eltemetni. ÉVA: Az a kő ott fenn jó lesz koporsónak. ÁDÁM: Jó lesz. (Mindketten el.)" (Sütő 1978: 197) A figurális interpretáció két pólusa, az első és a második nemzedék sorsalakulása nem véletlenül jelenik meg együtt, egymás mellett e jelenetben. Ádám nagymonológjában