Kerényi Ferenc – Török Margit szerk.: Színháztudományi Szemle 30-31. (Budapest, 1996)

Drámatörténet - Lázok János: A második bűn. Kísérlet Sütő András Káin és Ábel című drámájának értelmezésére

ugyanis prefiguraként, emlékek formájában fbiidéződik az első bűn lázadása és annak következménye: az a tudatát uraló feltétlen hatalomképzet, amellyel szemben előbb, a Második Bűn válságában Ádám, majd utóbb, e válsághelyzet alternatíváit új életre keltve Ábel is eltemeti lelkében a tagadás, a szembeszegülés képességének utolsó nyomait is: „ÁDÁM: [...] magam is ettem a tudás fájának mai napig tiltott gyümölcséből. Különös íze volt, a szívemhez kaptam tőle. Úgy elcsöndesült akkor, oly szép egyenletesen dobogott, mintha simogató kézzel nyugtattál volna meg engem. Szinte láttam, hogy kiszökkent belőlem valami, egy riadt őzgida tán a félelem szívdobbanásaival. És most, Uram? Reszket valósággal, csordultig tele a Műved ÚJRA félelemmel, minden pillanatnyi rettegéssel. [...] Közülünk az egyik nem ismerte a félelmet, és megölted őt, Káin fiamat, titokban a kedvesebbiket, az én búzakalászomat. [...] Miért törted meg, miért vetted el őt, Uram? Hogy ember volta titokban maradjon? Hogy ez a kis fénypont, az alig moccanó emberi eszmélet kilobbanjon a földi éjszakában? Nem tudhatom, de sejtem: az Anyaságon, a Szomorúságon, a Búzakalászon, a porbólvétettségünk értelmén túl van itt valami... Valami, Uram, ami ő volt, köztünk egyedül ő: az én fiam... Káin fiam..." (Sütő 1978: 195-196) E jelenetek már a Második Bűn válsághelyzetét készítik elő, azt a mozzanatot tehát, amikor a női szerepkör prefigurája, Éva másodszor is enged a tagadás csábításának, és hűtlenségével föllázad - nem társa, és nem a valódi kollektív tudat, hanem a büntetésül kapott és utólag mindenhatóvá nyilvánított (tehát hamis istenné tett) emberi hatalom ellen. Ábel és Arabella párkapcsolatában ehhez a válsághoz már nincs szükség a Kísértő újabb megjelenésére, a Második Bűn figurálisán kiteljesített döntéskényszerét már nem is a tagadás, csupán annak puszta emléke idézi elő közöttük: Arabella bevallja Ábelnek a halott (halottnak hitt) Káin iránti szerelmét: „ÁBEL: [...] Amit csak sejtettem, és ami puszta sejtelemnek is iszonyatos volt, megtörtént. Bevallottad. Örökéletűvé tetted. Elmúlhatatlanná. Miért tetted? ARABELLA: Már nem tudom: azért-e, hogy megölj engem, vagy azért, hogy megbocsáss." (Sütő 1978: 202) Az itt felvillantott két lehetőség nem más, mint a Második Bűn válsághelyzetének két megoldása, egészen pontosan e két megoldás végletes formájának figurális interpretációja. Közülük az első az embertárs képviselte érték teljes föladását jelentené, és lényege szerint az Évát elűző Ádám hatalomgyakorlásának, a tiltott gyümölcsöt elutasító magatartásnak a reductio ad absurdum logikájából következő végső konzekvenciája lenne. A megbocsátás viszont az ellentett alternatívát, a tiltott gyümölcs elfogadását teljesítené ki figurálisán, az első bűn válságmegoldó hatású közösségvállalását, amely az édeni mellérendelés megőrzését/újrateremtését jelentené kapcsolatukban - de már nem ontologikus adottság formájában, hanem tudatos döntés eredményeként, a hatalommal szemben az embertársat emelve abszolút értékké másodistenné tett szerelmük révén. És Ábel dönt: a két megoldás közül mindkettőt elvetve megvonja Arabellától a „legkedvesebb" jelzőt, lemond az embertárs képviselte értékről azért, hogy a megmaradás puszta eszközeként megőrizhesse őt - a lázadó szembeszegülés kockázata nélkül, a tagadás után a szerelmet is eltemetve lelkében: „ÁBEL: (kacagása hallik a kunyhóból, majd kitántorogva) Ő lenne hát? 0 lenne hát a legdrágább, a legkedvesebb? De hisz nem a legdrágább. Nem a legkedvesebb. A parancsod nem érvényes, nem lehet érvényes, Uram. A kívánság formájában elhangzott parancsod érvényét vesztette. Értelmét az eső elmosta. Káin csókja elhamvasztotta.