Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 29. (Budapest, 1992)
200 ÉVE SZÜLETETT KATONA JÓZSEF (AZ 1991. NOVEMBER 9-I KECSKEMÉTI EMLÉKÜLÉS ELŐADÁSAI) - BÍRÓ FERENC: Katona József sírjánál
tásra, de máris kínálkozik egy másik magyarázat. A döntés ugyanis következhetett magának az írói tevékenységnek sajátosságából is. Tudjuk, Katona tehetsége 1811-től kezdve rendkívül gyors tempóban bontakozott ki: 1815-re már igen magas színvonalon birtokolja a színműírás technikáját. A fordításoktól a remekmű első változatának kidolgozásáig alig néhány év telik el, s ekkor még csak huszonnégy éves! S miközben egyre jobban ismeri mesterségét, egyre inkább előtárul saját problémavilága. Minden jel arra utal, hogy őt a fejedelmi hatalom és a főemberek közötti viszony változatai, azaz: egy feudális típusú társadalom belső élete szempontjából a leglényegesebb emberi kapcsolat izgatta elsősorban. Úgy látszik, hogy a társadalom békéje volt számára a legfontosabb ügy, élettapasztalata és iskolázottsága egyaránt az ezzel kapcsolatos helyzetek iránt tették fogékonnyá. A Bánk bán éppen ezt a Katona József által mélyen átélt problematikát ábrázolja a remekművek szintjén. E rövid megemlékezésben nincs ugyan mód kitérni a tragédia mégoly vázlatos értelmezésére sem, utalni azonban mindenképpen kell egy lehetséges magyarázatra. Magam is azok közé tartozom, akik lényegében hibátlan alkotásnak tartják, amely azonban — a szerző minden színpadismerete ellenére — nagyon nehezen adható elő, ha egyáltalán előadható. Ennek az az oka, hogy a megismerés drámája: jórészt a hős lelkében zajlik. De nem csak annyit sugall rendkívüli erővel, hogy az igazság közvetlenül soha nem adott s nem is csak annyit, hogy látszatok rejthetik el, hanem elsősorban és főleg azt, hogy elrejthetik más igazságok is. A tett, amely erkölcsüeg, sőt, politikailag is igazolható, lehet olyan tragikus tévedés a társadalom egészének élete — vagyis a közjog — szempontjából, amelynek gyorsan érkeznek meg személyes következményei. A nagyúr roppant indulatrohamait roppant önfegyelemmel elfojtani igyekvő hős, akit korántsem csak a tett elkövetésének pillanatában győz le az indulat és a gőg, viselkedését azonban mégis csak akkor érthetjük megfelelően, ha látjuk: igazságok között tévelyeg s igazságok miatt veszíti el szem elől az igazságot. Ez az igazságok labirintusába beszabadított indulat irodalmilag felülmúlhatatlan érvénnyel együtt tárja fel Katona József leglényegesebb élettapasztalatát, azaz — hogy visszatérjünk az eredeti gondolatmenethez — a költő elhallgatásának az oka lehet maga a mű is. Ha olyan drámát alkotott, amellyel a napfényre hozta a számára legfontosabbat, s a legteljesebben tette azt, akkor miért beszéljen tovább? Némi fejtörés után kitalálhatnánk még hasonló, hihető vagy kevésbé hihető motivációkat a döntéshez, amelynek folyományaképpen Katona József az 1820-as évek elején a hallgatást választotta. Erre azonban nincs szükség: a költő sorsának e komor fordulatát egyetlen okhoz aligha köthetjük hozzá. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem kockáztathatjuk meg a feltett kérdésre adott választ. Ha körültekintünk a kortársak körében, akkor rögtön feltűnik a pályák töredezettsége és szakadozottsága. A kor íróinak életében nagy csendekkel, időleges, de mélyen depressziósvisszahúzódásokkal, marginalizálódásokkal, a költői tevékenységtől való eltávolodásokkal találkozunk s éppen a legnagyobbaknál. A Ludas Matyi szerzője, Fazekas Mihály 1804 után költőként alig-alig veszi kezébe a tollat, s kérdés, a józan okosság jegyében készült kalendáriumok kárpótolhatnak-e bennünket a meg nem született művekért. Kölcsey Ferenc életében 1820 körül jött el a nagy hallgatás ideje — volt év, hogy udvarából sem lépett ki —, Berzsenyi Dániel pedig széptani művek szerzőjeként lett az Akadémia tagja: élete utolsó másfél évtizedében összesen két jelentős költeményt írt. Talán nem tévedünk nagyot, ha Katona József elhallgatását — noha az ő esete volt a legsúlyosabb — a kortársi pályák töredezettségeivel hozzuk összefüggésbe, a pályák töredezettségeit pedig a
