Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 29. (Budapest, 1992)

200 ÉVE SZÜLETETT KATONA JÓZSEF (AZ 1991. NOVEMBER 9-I KECSKEMÉTI EMLÉKÜLÉS ELŐADÁSAI) - BÍRÓ FERENC: Katona József sírjánál

Bíró Ferenc: KATONA JÓZSEF SÍRJÁNÁL A tudományos konferencián a kutatók az alkotó műhelyének titkait fürkészték, itt, sírjánál állva viszont a sors hív fel töprengésre, amely számára adatott. E sorsnak, Katona József sorsának két, rendkívülinek tekinthető mozzanata van. Az egyik remekművének, a Bánk bánnak visszhangtalansága, az a körülmény, hogy diadalútjára az irodalmi közvéleményben csak jóval a szerző halála után indult el. A másik pedig az a „szomorú világirodalmi különlegesség" (Waldapfel József), hogy az életműben egyedül áll. Most ez utóbbi ténnyel kapcsolatban ejtenénk néhány szót, tudván, nem elsőként gondolkodunk el azon, hogy legnagyobb nemzeti tragédiánk szerzője huszonöt éves koráig ugyan jónéhány értékes, sőt, a korábbi magyar irodalom drámaírói teljesítményeit alaposan meghaladó művet hozott létre, a Bánk bán végleges szövegének elkészítése után viszont (noha csak harmincadik életéve körül járt), visszavonult szülővárosa csendjébe. Az első pillantásra talán feleslegesnek ítélhetnénk a meditációt, hiszen az irodalomtörténeti hagyomány szerint ő maga adott rá magyarázatot a játékszíni költőmesterség lábrakapásának hazai akadályairól szólva: a nevezetes metaforát — a madár is elhallgat, ha látja, hogy fütyörészése haszontalan — személyes vallomásként szokás felfogni. Ez voltaképpen azt jelenti, hogy ő sorsának e két elemét, a mű visszhangtalanságát és az elhallgatást ok-okozati viszonyba állította — a szerzői némaságot azzal hozta összefüggésbe, hogy a kor nem felelt szavára. E magyarázat mögül azonban újabb kérdések rajzanak elő. Vajon miért érzékelte ő némának e kort, az 1820-as éveket, amely éppen a nemzeti irodalom addig nem látott lendületét hozta meg, vagy miért fogadjuk el a metaforát, ha tudjuk, hogy a költő azért mégiscsak különbözik a madártól — az ő szava nem száll el a pillanattal, ő tud az utókor számára is énekelni, mint a Katona Józsefnél nem sokkal korábban élt debreceni poéta, Csokonai Vitéz Mihály is tette a maga sípoló tüdejével. Az elmondottakból mindenesetre annyi tanulságot joggal vonhatunk le, hogy az elhallgatás nem annyira kényszer, mint inkább döntés következménye volt. De vajon miért döntött így érett férfikora hajnalán a magyar irodalom legnagyobb tehetségeinek egyike? A lehetséges magyarázatok talán túlságosan is bőven kínálkoznak. Rögtön feltűnik például — s ez bizonyosan belejátszik műve visszhangtalanságába is —, hogy a korban, az 1810es években, amikor az írók egymás közötti kapcsolata dús, színes, dinamikus, konfliktusoktól szikrázó szellemi viszonyok szövedékeként áll előttünk, Katona József mennyire magányos jelenség volt. Magányához nyílván hozzájárultak alkati tényezők is, de ezek aligha adják meg a teljes magyarázatot, hiszen gyorsan szembeötlik: a szófukar és nehezen barátkozó fiatalembert falak zárták el az igazán jelentős írók világától s közülük senki nem nyújtotta feléje kezét. A Bánk bán szerzője polgárf i volt egy olyan irodalmi életben, ahol a legtekintélyesebb (Kazinczy Ferenc), a legtehetségesebb (Berzsenyi Dániel), a legnépszerűbb (Kisfaludy Sándor) és a legígéretesebb literátor (az ifjú Kölcsey Ferenc) egyaránt a nemességhez tartozott, ráadásul színházi ember akkor, amikor a mértékadó írók számára az irodalom még inkább a költészettel volt azonos, a színházi emberek viszont nem voltak az ő színvonalán álló költők. A szinte teljes irodalmi magány — amelyet természetesen nem oldott fel a Bárány Boldizsárral való társalkodás — nyilván elégséges ok az elhallga-