Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 29. (Budapest, 1992)

200 ÉVE SZÜLETETT KATONA JÓZSEF (AZ 1991. NOVEMBER 9-I KECSKEMÉTI EMLÉKÜLÉS ELŐADÁSAI) - ROHONYI ZOLTÁN: Katona drámafölfogása és a Bánk bán instrukciói

pedig ismét a globális tervezés utasításos rendjéről árulkodik: a Gertrudis asztalán fekvő levél funkcióját Bécsy Tamás már elemezte, de nem lényegtelen, hogy „megmerevedik" Bánk neve hallatán, bonyolult alkatából eredően „megijedve" néz Melindára, „félútálattal" szól a magyarokról a Mikhál-jelenetben, „bosszús elkeseredéssel" fogadja Bánknak Mikhálról mondott szavait, Bánk pedig „a falhoz tántorodva" fogadja a királynő marasztaló szavait (hiszen nincs felkészülve igazán a tettre); döntő tett-váltás a csengettyű felemelése és kiragadása kezéből, tőrt ragadása, Bánk ezt a kezéből kitekerő mozdulata s a tett végrehajtása ezzel, majd „merően" való megállása. Az V.-ben Endre többszöri „hidegségre erőlteti magát", „magában, küszködve" beszél, Bánk szavaira hang nélkül, a székbe rogyva reagál (ez a Nagyúr jellemnagyságának szól!). Bánk kiszorul a dialógusokból, „oszlopmódra" áll, de felkapja még a kardját, s ez majd kicsúszik alóla... Felvonásokon belüli, részletfunkciót betöltő instrukciókra nagy számban utalhatnánk — csak egyet még, Katona írói rangjáért: Peturék meggyőzése után Bánk „egybe akarná ölelni őket", ami felismerhető rájátszás és a banki világkép kiteljesítése, hiszen az I. szakaszban ezt hallottuk fájdalmasan szép szavaiból: „... szerelmeimben, én miért öleltem mindent egybe? miért mindent? miért tebenned, oh Melinda!?"... 4.2. Mivel Katona Bánk perspektívájából nézte elősorban a „történhetőket", s az ő személyiségére szabta a szituáció kibontakoztatásának módját és ütemét, célszerű részletesebben, hosszmetszetszerűen áttekintenünk a belépéstől az F szakaszt záró monológjáig felépülő jelentésszerkezetet. Pergő dialógussal indul a jelenet Petur és Bánk között, két belsőre utaló szerzői résszel: Petur „csúfosan kimutat" a terített asztalra, a légy-metafora kedvéért, Bánk „megijed" (titok, setétben), majd elhangzik a Melinda jelszó (Bíberách besurrant!). Bánk döbbenetét egy kiáltás — Melinda! majd bénultság fejezi ki („sok ideig nem tudja magát szóra venni") s monológfoszlány szakad fel belőle (értékkifejezés). Tiborc „becsúszik", párbeszédük kudarcba fullad: Bánk első transz-szerű állapota ez, folyamatos értékkifejezéssel, tisztánlátási kísérlettel, „talános" logikájú helyzet-értelmezési igénnyel; monológját a „megijed" és a „reszketve" utasítások szakítják meg — mindkettő saját lelki állapotának felismert zavarára vonatkozik —, majd paroxisztikus csúcs következik felkiáltásokkal, „fájdalommal fejét kezei közé szorítja", s hirtelen elhatározással a végén. Tiborc „rettegve" siet utána — ilyennek soha nem látta a nagyurat! Nem lehet vitás: ragyogóan kiépített, Bánkra méretezett jelenetsor ez, metakommunikációs többlettel. Ottó és Bíberách lépnek be, utóbbi többlet-tudással, amit a „fagyossan elmosolyodik"-utasítás és pillantásai jeleznek, hogy Ottó („felbosszonkodván; megvetőleg") „Ostoba!" invektívával távozzék. A lovag monológját, tervezgetését Izidora belépte szakítja meg. Szinte félszavas dialógust folytatnak, a „dölfössen" és a „méreggel" jelzi a lány lelkiállapotát, aki „megsértetve" (ez fölösleges!) távozik. Melinda és Ottó jelenetéből — a mondottakon kívül — kiemelnénk Melinda „megretten"-ését Ottó letérdelésekor (most döbben rá, hazug, álnok világba került), eddig a pontig a dialógusuk saját szabályait követte; a jelenet végét Gertrudis, aki „egyj ideig megáll hátúiról", végigkövette: tájékozódott tehát! „Indulattal" szól a Nagyúr feleségéhez (háttere nyílván Ottó elutasítása!), Melinda pedig „keserűn" Édes — mulatság — !-nak nevezi, vádol, „szinte illetlenül elsiet", amit Gertrudis „ajakát harapva" nyugtáz. Öccsével való — drámailag is zseniális — párbeszédét az „elkomorodik", „keserűn elmosolyodik" konnotálja/felismeri Ottó javíthatatlan alacsonyrendűségét, de amikor annyira fajul a kétértelműség Ottó-féle értelmezésképte-