Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 29. (Budapest, 1992)

200 ÉVE SZÜLETETT KATONA JÓZSEF (AZ 1991. NOVEMBER 9-I KECSKEMÉTI EMLÉKÜLÉS ELŐADÁSAI) - BÉCSY TAMÁS: „... oszlop módra állott..." (Újra az V. felvonásról)

ténik még utalás erre. Bánk mondja a Királynéval kapcsolatban: „... ha széjjel- / szaggatta Gyermekimet, Feleségemet / még tán megengedhettem volna..." Ezek azonban oly halvány utalások, amelyekből Endrének sejtelme sem lehet Ottó és Melinda ügyéről, következésképp Gertrudisnak ebben játszott szerepéről. Ezeket a halvány célzásokat csak az értheti, aki ismeri az első négy felvonás történéseit. Mindez pedig azt jelenti továbbá, hogy a Királynak Bánkkal kapcsolatos döntésében ez a drámai erővonal nem jöhet számításba; és hogy ő Gertrudisnak kizárólag az ország ügyeit érintő attitűdjét és tetteit veheti figyelembe. (Az már a dráma csodája és titka, hogy a befogadó — mivel érti a célzásokat — saját ismereteit átviszi a Királyra; és így fel sem tűnik, hogy Endrének fogalma sem lehet az első négy felvonás egyik lényeges erővonaláról.) Az V. felvonás ontológiai formáját tekintve lényeges szimptóma, hogy miközben az. említett drámai vektorok hatnak Endrére, neki is olyan megnyilatkozása van, amely vagy teljes egészében vagy az adott megszólalás jelentős részében ún. magánbeszéd. Vagyis amely nem valódi dialógus, hanem a benső világ lírai jellegű festése. A Király felé irányuló drámai vektorok — mint már Bárány Boldizsár utalt rá — belső kollízióba, benső küszködésbe sodorják a Királyt; mai kritikusok-elemzők terminusa szerint benső konfliktust idéznek elő. Egy drámában azonban bármily benső zűrzavar, bármily benső vívódás vagy ellentét csak akkor válik drámai akcióvá, ha a külső, kölcsönös viszonyokba belépve változtatja ezeket. Ha ez bármily okból nem történik meg, a benső ellentétek, vívódások stb. csak lírai módon beszélhetők ki és lélekfestest, benső állapotrajzot eredményeznek. Ha egy dráma világszerűsége teljes egészében a középpont körüli viszonyhálózat révén épül föl, akkor a drámai középpontot, a passzív középpontot a feléje irányuló drámai vektorok korbácsolják végig az eseménysoron; ha ti. a középpontos dráma egyben tragédia is. (L. ismét csak a Lear királyi.) A Király itt csak egy felvonáson keresztül áll a középpontban; és az ő sorsából az, ami külső, helyzetbeli változást okozott, már bekövetkezett azzal, hogy feleségét a múltban megölték. Jelenleg csak azt ismeri fel, hogy Gertrudis rosz szul kormányzott. Ez a felismerés, ez az anagnorisis ebben a drámában nem hat ki a középpontban álló alak külső sorsára; sorsának külső körülményeit ez már nem érinti. Sorsa is belül, a lélekben változik. Az V. felvonás egyik mozzanatában Bánk vívni készül Solommal, amikor Myska bán bejőve, nem tudván, ki ölte meg a Királynét, ezt kérdezi: „Meg állj! / az orozva gyilkoló tehát ő?", s Bánk ettől kezdve áll „oszlop módra" addig, amíg azt hiszi, Mikhállal együtt gyermekét is el akarják vinni. Vagyis viszonylag rövid ideig áll az instrukció alapján „oszlop módra". Azonban igen sok elemző érezte, hogy ez az instrukció Bánk alakját illetően az egész V. felvonásra érvényes. És éppen azért áll „oszlop módra", mert az ő számára is csak benső vívódás, lélekbeli-érzelembeli gyötrődés vagy akár gondolati zaklatottság marad. Igaza volt-e, amikor Gertrudist bűnösnek tartotta Melinda sorsát illetően; és lelkére hat vissza — „nem ezt akartam én — nem ezt!" — saját tette is; vagyis ekkor éli át saját tragikumát. A felvonás ontológiai formáját tekintve ugyancsak nagyon lényeges, hogy mindazoknak a múltbeli tényeknek és motívumoknak a drámai vektorai, amelyek a Király ítéletének meghozatalához szükségesek voltak és a Király felé irányultak, ugyanakkor és ezzel egyszerre Bánk irányába, az ő lelkére, benső világára is hatottak és az ő esetében is ott, a benső világban okoztak változásokat. Egyetlen kivétellel: Melinda halála ez. Ez a halál, a most behozott holttest sokkal súlyosabb drámai mozzanat ebben a felvonásban, mint Gertrudisnak az elejétől itt lévő koporsója. Igen jelentős drámai vektor ez Bánk sorsának