Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 29. (Budapest, 1992)

200 ÉVE SZÜLETETT KATONA JÓZSEF (AZ 1991. NOVEMBER 9-I KECSKEMÉTI EMLÉKÜLÉS ELŐADÁSAI) - WÉBER ANTAL: Katona József és a „gótikus" irodalom

is tudja érvényesíteni, tárgyilagos szemlélőként óhatatlanul felfigyel mások mesterségbeli fogyatkozásaira. Fontosabb, egyúttal rejtélyesebb is az a körülmény, hogy vajon honnan meríthette dramaturgiai elveit és esztétikai normáit. Jó példa ebben a vonatkozásban az a legtöbb későbbi elemzéssel szemben álló megjegyzése, miszerint a tragédiának az a vonása, hogy a drámaíró erős színekkel ecseteli a haza állapotát, inkább fogyatkozásnak, mintsem írói erénynek számít a Rostában. Szinte türelmetlenül hívja fel a szerző figyelmét arra, hogy műve címe nem Magyarország állapot ja, hanem Bánk bán. Ez a megjegyzés, amely több helyütt más-más vonatkozásban megismétlődik, panaszokat, sirámokat korholva, nyilvánvaló módon egy erkölcsi alapozású drámai szemléletre utal vissza, mely a populáris német esztétikákban fogalmazódik meg. Nem ismerjük, legfeljebb gyanítjuk a valóságos forrásokat. Am a kritikai megjegyzésekből elég világosan kirajzolódik ama jellegzetes konfliktus-típus, melyben az egyén kettős kötöttsége dominál. így itt a magánember és a közszereplő, a lojalitás és az erkölcsi parancs ütközése. A historizálás ebben a kontextusban nem annyira valamiféle történelmi realitás megjelenítésének szándéka, hanem inkább a drámai parabola tárgyszerű rekvizituma, amelyben azonban már jelen vannak a történelmi stilizáció korra jellemző jegyei. Ahogy ma mondanók, a tragédiában a kor drámai építkezésének pragmatikus szabályai érvényesülnek, ez egyébként aligha lehetne másképp. Azok a közismert töprengések és bonyodalmas magyarázatok, melyek az ötödik felvonással kapcsolatosak, egyebek mellett arra is visszavezethetők, hogy az elemzők jobbára a cselekmény során felvetődő konfliktus-helyzetek immanens logikájából indulnak ki, noha ebben a korban bizonnyal érvényesülnie kellett a költői igazságszolgáltatás, a „poetische Gerechtigkeit" követelményének is. Az a furcsa, a tragikai vétség s a tragikus tett motivációját mintegy összebékítő megoldás, mely lélektanilag nehezen indokolható, csakúgy mint az önvád, a lelki összeomlás itt némiképp váratlan intenzitása — nyilván egy ilyen morális mérlegelés kötelezettségéből fakad. A zsarnokgyilkosság reneszánsz óta jelenlévő motívuma nem önmagában jelenthetett dilemmát Katona számára, a merániak és Habsburgok azonosításának „cenzúrális" szempontja, ennek veszélye bizonnyal felötlött benne, ám az már nem valószínű, hogy eleve lemondott volna akár a közeli bemutatás lehetőségéről. így tehát az idegen, korrupt udvari machinációkat s a királyhű magyar köz- és magánemberi sértettségéből eredő érthető, de nem igazolható tettet a bűn és bűnhődés meglehetősen kiegyensúlyozott kompromisszumában kellett erkölcsi, s éppen gondos kiegyenlítettsége miatt nem jellegzetesen drámai ítéletbe foglalnia, s ez dramaturgiailag minden magyarázat mellett is kétséges. Nem kétséges viszont, hogy sajátos színt adott ennek a megoldásnak az éppen a tizes évtizedben éleződő nemesi patriotizmus, melyben minden jelesebb író osztozik. A Rosta is egy idevágó passzust emel ki: „Hallatlan Endre idejéig az még, / Hogy teremtőjét kivéve más előtt / Is térdre essen egy magyar." Ez utóbbit ugyan nem tudhatjuk teljes bizonyossággal, ám most e tárgyról ne essék szó. Az viszont kétségtelen, hogy a szorosabb magyar történeti témáknak van egyfajta folyamatossága, az iskoladrámáktól Bessenyein át Katona koráig. A megjelenítés módja azonban nagy változáson megy keresztül. A témák forrásai, a régi magyar történetírók munkássága nem ad túlságosan bő választási lehetőséget. A színpadra állítás (vagy a szándékolt színpadra állítás) milyenségét illetően viszont közrejátszanak a divatos, népszerű tárgyak, szín játéktípusok.