Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 29. (Budapest, 1992)

200 ÉVE SZÜLETETT KATONA JÓZSEF (AZ 1991. NOVEMBER 9-I KECSKEMÉTI EMLÉKÜLÉS ELŐADÁSAI) - WÉBER ANTAL: Katona József és a „gótikus" irodalom

visszavonul Strawberry Hill-i birtokára, a kastélyt középkori jellegűvé át-, illetve visszaépítteti. Itt azután múltat idéző tudományoknak él, nevezetes régiségeket gyűjt és katalogizál, tehát ama „antikváriusi" történetszemlélet bűvöletében ténykedik, melyről Scott tesz említést, aki egyébként pontosan ebben a körben határozta meg a történelmi témák tárgyi hitelességét, s követői is hasonlóképpen igyekeztek a múltat felidézni. Egy érdekes magatartásról, mentalitásról van szó tehát, mely, ha úgy tetszik, különböző „gótikus", preromantikus alkotásokban nyilatkozik meg, s rendkívül szerteágazó módon, több rétegben terjed el. Érintkezik az üyen törekvésekkel az ossziáni nosztalgia, a zseniális Chatterton imitációs kísérlete csakúgy, mint a populárisabb alkotások tartománya, a lovagi és rabló-történetek, regényes és drámai (színpadi) formában, feldolgozásban egyaránt. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy valahol a klasszicizmus háttérbe szorulása, az érzelmesség térhódítása és divattá válása, valamint a romantikus historizálás előtti időszak sokfelé ágazó útjainak meglehetősen egyedi találkozási pontján, pontjain különleges ízlésváltozatok és témakombinációk alakulnak ki. A magyar dráma kialakulásának évtizedei igen sok példával szolgálhatnak ebben a tekintetben, miként e körülményről Kerényi Ferenc kutatásai nyomán értesülhetünk. Talán szükségtelen nyomatékosan kijelenteni: nem kívánom semmilyen módon Horace Walpole-t és Walter Scottot Katonával és a Bánk bánnal szellemi rokonságba hozni. Az azonban bizonyos, hogy a romantikus-nemzeti historizálásnak (kivált a kelet-európai típusúnak) kezdeti, megelőző periódusáról beszélhetünk ez esetben, ennek az állapotnak szemléleti-esztétikai, érzületi sajátosságairól. Ezért figyelemre méltó, s elemzendő a kortársi tudatnak olyan dokumentuma, mint Bárány Boldizsár Rostája. Bárány Boldizsár bírálati pozíciója egészen különleges. Szövegében egyként jelen van a hozzáértő, a színi szakmában jártas recenzens és a hasznos tanácsokat adó, baráti kritikát megfogalmazó közeli ismerős, pályatárs. Ez a pozíció megkíméli őt a recenzensi körülményesség, az óvatos egyensúlyozás, mérlegelő-latolgató ítélkezés kötelezettségétől: lelkesülten dicsérhet, s szókimondóan kárhoztathat. Az első kidolgozást olvasva nyugodtan kijelentheti, hogy egy adott jelenet üres, netán homályos, sőt hibás. Ez a magatartás előnyösen különbözteti meg őt a híres elemzőktől (talán Arany Jánost némiképp kivéve), akik — igaz, a végleges kidolgozás alapján — még a kétes helyekben, a nehezen érthető részletekben is csak a költői zsenialitás jelét hajlandók látni, nem egyszer rejtvényfejtéshez hasonló megoldásokat sugallva. Am a mi szempontunkból most nem ez a lényeges mozzanat, h Bánk bán értelmezése szemszögéből nem árt felhívni a figyelmet arra, hogy minden bizonnyal valamiféle gyakorlatias-mesterségbeli, s ehhez társultan a korban működő esztétikai meggondolások is közrejátszottak a tragédia komponálása során. Aligha lehet pontosan megfogalmazni, hogy ezeknek hol a forrásvidéke, s milyen mértékben tudatosak a drámai szerzők körében. Annyi azonban mindenképp érezhető, hogy az a Bárány Boldizsár, akinek életútjáról vajmi keveset tudunk, s akinek munkáit ma már nemigen emlegetjük, érti a szakmát. A Velencei Péter, netán az állítólag előadott Szittya magyarok kiindulása c. művei nem repertoár-darabok: elszánt színház- és drámatörténészek emlékezetében élnek csupán. És mégis: legalábbis elméletben és avatott nézőként a szerző kétségkívül érti a dolgát. Bizonyára jártas a mesterség fogásaiban, biztos kézzel tapint az üresjáratok helyeire, azonnal észreveszi az ismétlődést, felfigyel a homályos pontokra. Bennünket azonban mégsem ez érdekel most, hiszen a kulisszák mögött jártas személy, ha netán saját tevékenysége során nem