Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 29. (Budapest, 1992)

SZÍNHÁZTÖRTÉNET - ENYEDI SÁNDOR: A hivatásos magyar színjátszás helyzete Jugoszláviában a két világháború között

Az Erdély területével gyarapodott Romániában volt a legerősebb a jelent is éltető múlt gazdag hagyománya: itt 1792-től kezdve folyamatos a hivatásos színház. 1918-ban például 3 színházépülete volt Kolozsvárnak, s az erdélyi térségben tíz színházigazgató működött társaságával. 1920-ban már — az új hatalom képviselői — nem kevés harc árán egy évre megerősítették a tíz színkerületre osztott erdélyi magyar színházigazgatók játszási engedélyét. Az egymást követő kultuszkormányzatok célja azonban nem a magyar színészet felvirágoztatása volt, ezért kemény évek következtek: az elnyomás válogatott eszközeivel szembenézve — okos kompromisszumok bevetésével, de az igényeket sohasem leszállítva kellett megküzdeniük azért, hogy a romló feltételek mellett is a magyar színészek hagyományokat őrző, s hagyományokat teremtő hadállásai megmaradjanak. Amikor 1930-ban dr. Janovics Jenő kolozsvári színiigazgató anyagilag sem bírta a harcot, Thália néven részvénytársaság alakult, amelynek célja átmenteni és továbbadni a hagyományokat.

2 Kádár Imre vezetésével — Kemény János védőszárnyai alatt — Kolozsvár megőrizhette kisugárzó, központi szerepét egész Erdély számára. A létszámban ugyan megfogyatkozott társulatok, a számbelileg megnövekedett kolozsvári magyar színház különböző — időnként alkalmi csoportjaival — egész Erdélyt bejárták előadásaikkal.

3 Kezdetben a magyar színészeknek az új csehszlovák állami szervekre sem lehetett különös panasza: a Csehszlovákia területén működő magyar társulatok igen jelentékeny állami, zsupánatusi és városi támogatásban részesültek. Az összehasonlításban nem tűnik kedvezőtlen bánásmódnak, hogy a városok lakosságának nemzetiségi részaránya alapján döntötték el, hogy egy-egy magyar társulat mennyi ideig játszhat az adott városban. Az 1886-ban felavatott pozsonyi színházban — amelyet 1919-ben szlovák nemzeti színházzá minősítettek — 4-4 hónapig játszhatott a cseh, a magyar és a német színészet. (Az impériumváltozás előtt itt 8 hónapos magyar színházi szezonok voltak!) Igaz, hogy a politikai változás pillanatában, sőt még ezt követően is egy darabig gyenge lábakon állt a szlovák színjátszás, s a magyarok esetleges betiltása után a hiányt csak részben lehetett volna pótolni a cseh színészekkel. 1928-ban már itt is módosul a helyzet: 8 hónapig játszhatnak a cseh színészek és 2-2 hónapot a magyarok és a németek. A magyar társulat júniusban és júliusban. A másik magyarnak ismert színházi centrumban, Kassán sem maradt változatlan a helyzet: a korábbi 6 hónapos magyar színházi idényt 1928-tól csak 2-2 hónapi őszi-tavaszi szezonra korlátozták. Mégis elmondható, hogy Szlovákiában, beleértve Munkácsot, Beregszászt, Ungvárt magába foglaló Ruszinszkót is, az 1938-as első bécsi döntésig 3-4 magyar színiigazgató társasága működött, s játszási engedélyt mindenhol adtak, ahol a magyar lakosság elérte vagy meghaladta a 20 százalékot.

4 E két országtól teljesen eltér Jugoszlávia gyakorlata. Már a szerb megszállás pillanatától kezdve betiltanak mindenféle hivatásos magyar színielőadást. A jugoszláv hatóságok intoleranciája a magyar színészettel szemben szinte teljesen érthetetlen: már csak azért is, mert a történelmi Magyarország idején a leggyümölcsözőbb kapcsolat a magyar színészeknek a szerb színészettel volt. Szkerlic Jován szerb történettudós alapján tudjuk, hogy a szerbek Karlócán már 1736-ban, Versecen 1792-ben, Újvidéken 1802-181 l-ben, Pesten 1913-ban, Baján és Szegeden 1815-ben, Temesvárott 1823-ban, Aradon 1832-ben tartottak előadásokat. 1838-tól kezdve Dél-Magyarország szerbek által lakott területén állandó szerb társulat lépett fel, s Újvidék pedig éppen a szerb színjátszás egyik fontos bölcsője volt. A magyar és a szerb színműirodalom is számos közös témát dolgozott fel, Magyarországon szívesen játszottak szerb témájú darabokat (Cserny György, Brankovics György