Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 29. (Budapest, 1992)

SZÍNHÁZTÖRTÉNET - KÖTŐ JÓZSEF (Kolozsvár): Székelyudvarhely színjátszása (1918-1940)

169. Vásárhelyi Miklós 170. Vékony Ilonka drámai hősnő 171. VíghErnő 172. Vincze Emmi szubrett énekesnő 173. Vörösmarty Lili szubrett 174. Zsombory 1938 1931, 1932 1926, 1927, 1935 1928 1937, 1938, 1940 1924 Kozma Hugó Hevessy Miklós, Sarkadi Gusztáv Ferenczy Gyula, Hegedűs Miklós Gáspár Jenő Révész Sándor, Kozma Hugó Fehér Imre III. Műsorpolitika Mielőtt elemeznénk az Udvarhelyt játszott társulatok műsorpolitikáját, még egyszer hangsúlyoznunk kell, hogy ezek az együttesek nélkülöztek mindenféle szubvenciót, nem mentesültek az állami adók alól, nem részesültek semmiféle kedvezményben (utazás, közköltségek), hanem csupán a bevételükre alapozva kellett önmagukat fenntartaniuk. Bármennyire is tudatában voltak, hogy küldetést kell betölteniök, sajátos kultúrájuk ápolása révén egy közösség azonosság-tudatát kell megőrizniök — amint ezt számtalan nyilatkozatuk tanúsítja —, létfontosságú döntéseik meghozatalakor „vigyázó szemüket" a pénztár-könyvre és nem a kulturális nívóra függesztették. Mert a közönség nagyon kis rétege támogatta az értékközpontú műsorpolitikát, nagy és döntő többsége a színházban csak szórakoztató üzemet látott. A társulatok tehát az ízlés-diktatúra jármába kényszerültek, ki kellett szolgálniuk a termeket megtöltő, csupán szórakozni vágyó tömegeket. Ezzel magyarázható az operettek mindent elsöprő tömege a játékrendben. Fentebb közölt összehasonlító táblázatunk az udvarhelyi színjátszás mennyiségi teljesítményeiről jól példázza a műfaji megoszlást. Sajnálattal kell megállapítanunk, hogy ennek a vonulatnak sem a klasszikus értékeit szólaltatták meg, hisz a kis létszámú együttesek, képzetlen zenekarok (nagyon sokszor a zenekarokat helyi műkedvelőkből toborozták vagy tűzoltók fúvós-zenekarát kérték fel közreműködésre) csak a tucat-operettek, vagy eleve az igénytelenség jelszavával készült zenés tákolmányok előadására voltak képesek. A Bajadér (1923), a Cigánybáró (1923), a Csárdáskirálynő (1935), a Marica grófnő (1937) bemutatói ritka kivételnek számítottak. A társulatok mindezek ellenére nagy erőfeszítéseket tettek, hogy előadásaik szellemi eseményekké is váljanak. Színháztörténeti krónikánk így 1922-ből feljegyezheti Fehér társulatának klasszikus estéit, amikor három hétnél alig valamivel hosszabb évadjuk alatt bemutatták a Hamletéi, az Othellót és a Cyrano de Bergeracot. A klasszikus világirodalom vonulata fel-felbukkan az elemzett időszakban. így műsoron szerepelt Schiller Haramiák^ (1923), Tolsztoj remekműve, dJ.Élö halott (1924), Katona József Bánk bán-