Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 28. (Budapest, 1991)

DRÁMATÖRTÉNET - Fried István: Márai Sándor: A kassai polgárok

került ki győztesen. János mesteré most már csupán a városlakó, a jogvédő, az emberhez méltó életet mentő elszántságának hite, a művész átadta helyét a polgárnak. Veszteségeiért (melyekkel még nem számol) kárpótolja (de kárpótolja-e?) a történelmét alakító ember öntudata, a szentséget és a démonit kifaragó véső fegyverként szolgál majd. A harmadik felvonás első képében teljesedik ki János mester kifosztása. Genovéva a fénybe, Délre távozik Jakab polgárral, Ágnest, a feleséget megölik a fejszések, vésője „ott maradt, ahová döftem, a zsarnok szívében". Szerelem, szeretet, művészet: János mester magára maradt elmúlt élete árnyaival. A szobrász elnémul, s a zsarnokölő polgárra hallgatást parancsol a közösségi tudat. Ám csak Kassa szabadult meg a zsarnoktól, Csák Máté és az urak még békétlenkednek. A polgárok az igazságban bíznak és hisznek. A művészet nem győzhet ebben a vihartól lángoló korszakban. A tiszta szónak kell felcsendülnie. „Talán az értelem és a fogalmazás dolga lesz, hogy ebben az országban a lelkek egyszer megnyugodjanak" — töpreng el a kétségekkel teli Zakariás, aki ismeri a szó hatalmát, de aki fél attól a minden felelősséggel kimondott szótól, hogy jog; aki a régi rendet őrizné, hiszen az újban egyelőre csak a romboló elemekre lesz figyelmes. Angelus, aki önérzetesen mosolyog, erőteljesen mondja: civis romanus sum, római polgár vagyok, az ő évezredes tapasztalataikat felmutatva adja meg a nyugtalan és a szavakkal valamiképpen mégiscsak bizalmatlan Zakariásnak a választ: „... csak a pontos szavakba öltözött értelem vezetheti az élet homályában az embert." Az élet homálya az, amelyben az igaz útról oly könnyen letéved az ember; a szó tudói mutathatják az utat, s a szóban testet öltő felismerés, a jog igazsága. Ide ért kanyargós vándorútján János mester; s amikor Tamás érsek faggatja őt, a polgárt, arról kérdezgeti, mit vesztett azon az éjszakán. Erre a kérdésre tudatosul János mesterben: mindent, otthonát, egy asszonyt, a művét. Az élet teljességétől jutott el az ürességig. Nem történelmi drámába illő gondolatív. Illetve csak annyiban, amennyiben a történelmi külsőségeket a költőiség erősíti, a történelmet más irányba térítő összecsapások árnyékában ott a személyessé emelt dráma, a művészé, akinek a mestersége maradt csupán, s akiben meghalt a művészet. Ezért mondja a dráma végszavát Albertus, „egy író", mert ő tudja talán egyedül, hogy a szó „néha tovább él az időben, mint a kő"; s mert kell, „hogy akadjon az emberi vüágban egy, aki az igazat formába önti és kimondja". A szobrász eltemeti terveit, a város krónikása megőrzi a szobrász alakját. Innen a dinamikus expozíció és a lassított, elégikus felhangú befejezés. Hogy valamennyi szereplő „máraiul" beszél? S részben ezáltal, részben az írói szándék révén, didaktikus lesz a mű? Tézisdráma? Csakhogy mi lenne a tézis? Ennek ellene mond az Erdődy Edit

73 által megfigyelt (valószínűleg önkéntelen) áthallás: Corneille hőseinek kétségei, vívódásai mintegy János mester tépelődéseiben, magatartásának csengenek vissza. Márpedig lehetséges, hogy Márai nem árnyalta pszichológiaüag figuráit, azaz nincsen „fejlődés" jellemükben, csakhogy ennek a nézetnek hangoztatói felejteni látszanak, hogy Márai nem analitikus (azaz Ibsenre valló) drámát írt, s nem művészdrámát a szónak szokványos értelmében, sem cselekményes történeti színjátékot. Szeretnék arra emlékeztetni, hogy Márai kényes gonddal egyensúlyoz a művész történelmi és művészi küldetésének problémáit színpadra állítva, egyfelől háttérként a város drámája komorlik, másfelől János mester és szűkebb környezete magánéleti drámája jelenti a kontrasztot. A kétféle típusú konfliktuslehetőségek egymást magyarázzák, mű és művész a történelmi eseményekben kapja meg érvényes formáit. A 20. századi művész Jónásként szegül szem-