Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 28. (Budapest, 1991)

SZÍNHÁZTÖRTÉNET - Nyerges László: Carlo Goldoni színháza Magyarországon III. (1945-1990 )

kos kollekciók emelték stilizált látvánnyá. A rendező figyelme arra is kiterjedt, hogy különbséget tegyen a sznob polgár finomkodó viselkedése és a gazdáikat majmoló-csúfoló szolgák vaskosabb modorossága között. A jelenetek — az asztalleszedés, a táncban végződő, kávéházi mulatozás, kártyapartik és házikoncertek — egyszerre teremtettek fanyar bensőséget és gördülékeny együttes játékot. A színészi alakítások közül Bán János gyermetegen együgyű Toniója keltett figyelmet. A figurák külsőségei, a viselkedés modorossága, a fonák helyzetek nem felszínes ábrázolás következményei, a visszafogott játékritmus nem a játékmesteri irányítás fogyatékosságaira vezethető vissza, hanem arra a rendezői szándékra, hogy látványban fejezze ki mindazt az ellentmondást, kettősséget, ami a szereplők belső vüágát jellemzi. így az őszinteség hamissá vált, a hazugság még kirívóbb lett. Kétségtelen, hogy az előadás nemcsak a Goldoni-színjátszás megújítása szempontjából volt jelentős állomás, de a színészi játék és létezés lehetőségeit is kitágította. Chioggiai csetepaté Azok közé a népi komédiák közé tartozik, amelyeknek színre vitele a venetoi zóna határain túl bárhol nehézségbe ütközik. A nyelvi kifejezés, a sajátos emberies társadalmi valóság lényeges része a komédiának, ugyanakkor színpadi érzékeltetése alapos hely- és korismeretet, önálló rendezői kifejezést igényel. Mindenekelőtt szükség van a népélet bemutatására, a nép érzésvilágának és az életerejébe vetett hitnek a megrajzolására. A szegedi jubileumi évadban, 1957-ben bemutatott előadás ebből a szempontból zökkenőmentes volt, ugyanakkor túlzottan eltolódott a commedia dell'arte felé, amennyiben a színészi játék, például Psota Irén Lucietta-alakítása a szükségesnél harsányabbra sikeredett. A népélet ismerete, vérbő realizmus, az ellentétes érzelmek váltakozása jellemezte a veszprémi 1967-es előadást, amelynek középpontjában a halászfalu mindennapjainak, a környezetkomédiákban oly fontos közösségi sorsnak a bemutatása állt. A humorral viszont az előadás adós maradt: a rendező nem tisztázott olyan indítékokat, amelyek a humor bő forrásai lehettek volna. Németh Lászlónak nem tetszett a darab, és csodálkozva tette fel a kérdést: vajon miért lelkesedett Goethe a komédia velencei előadása láttán, amikor annak legfeltűnőbb tulajdonsága — a nagy pezsgés mellett — tartalmatlansága. Németh László feltételezése szerint a nagy német író meglepetésében nem tett különbséget érték és újdonság között. Németh megállapítja, hogy a Chioggiai csetepaté olyan messze áll az élet realista ábrázolásától, mint a magyar népszínművek, „de az, hogy csipkeverő lányok, halászfiúk, sőt még a lepényhalat szállító kosarak is bejönnek a színpadra, valami új volt, és a komédia kissé lenézően megalkotott fogalmával összekapcsolva túltehette Goethét írói hiányérzetén."

9 Megjegyezzük, Németh Lászlónak abban igaza van, hogy a darab az újdonság erejével hathatott, s tegyük hozzá, nemcsak Goethére, de a korabeli, velencei közönségre is. Ezt az újdonságot a mai kritika már nemcsak kuriózumnak tartja, hanem fontos előzménynek tekinti, és úgy értékeli, hogy Goldoni a Chioggiai csetepatéval olyan tematikát előlegez és olyan kifejezéshez folyamodik, amelyet utána csak jó évszázaddal később Verga és más verista szerzők társadalmi kérdéseket feszegető munkáiban lehet felfedezni. Az már kifejezetten túlzásnak tűnik, hogy a magyar kritikus egy 18.