Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 28. (Budapest, 1991)

SZÍNHÁZTÖRTÉNET - Nyerges László: Carlo Goldoni színháza Magyarországon III. (1945-1990 )

musát: a piszkos kis üzletek előtt nem vásott, agyafúrt fickók kergetőzése folyt, hanem a terecske szélhámosságok, feljelentések és rágalmazások színterévé vált, ahol nemcsak a bolti szemét, hanem emberi mocsok is felhalmozódott. A szószátyár intrikus, Don Marzio szerepében az előadás mulatságos, egyben félelmetes alakítása volt Garas Dezsőé. Süány emberfigurát adott elő, aki meg van győződve igazmondó tisztességéről, és felháborító gőggel hordozza elkopott úriemberségét. A kezdeti nevetséges okoskodó először riasztó karikatúrává vált, majd félelmetes kártevővé, elidegenült szörnnyé torzult. Ugyancsak a bottegák koszlott, esőverte falai szolgáltattak hátteret a sötétebb színezetű játékhoz Egervárott, 1982-ben, a Merő Béla által rendezett előadásban. Remek találata volt a rendezőnek a játék befejezése, amelyben az intrikus Don Marziót — Sinkó Lászlót — mintegy kollektív ítéletként a végén csúnyán elverik. A verést követően a vüágítás kihunyt, majd két székkupac közül Don Marzio kecmergett elő, tubákot szippantott, és a figurához illő öntudattal fordult a másik székhalom felé, amely alól Ridolfo tápászkodott fel, és kávét rendelt. Az eredeti szövegben ez a kávérendelés nem szerepel, de a kiegészítés jól támasztotta alá a figura emberi igazságát. A nyaralás-trilógia Goldoni idejében a három komédiát három egymást követő estén játszották, de már akkor is világos volt, hogy a trilógia mind tematikai, mind formai szempontból szerves egészet alkot. Az ötvenes évek elején tehát jogos volt Strehler elhatározása, hogy a három komédia szövegéből egyetlen estére szóló szövegváltozatot készít, vigyázva arra, hogy a szükséges rövidítések a szöveg összefüggését és az előadás stílusát ne sértsék. Azóta az általános rendezői gyakorlatban az a kérdés merült fel ismétlődően, milyen dramaturgiai beavatkozás szükséges, illetve hogyan sikerül az előadást egységes stílusban megvalósítani. Felmerült a dilemma a Vígszínház 1975-ös, Nyaralni mindenáron címen bemutatott előadásakor, a megoldás azonban nem hozott művészileg méltányolható eredményt. Az előadáshoz tömörített szövegváltozat készült, amelyben az erőltetett aktualizálás jegyében különös hangsúlyt kaptak az érdekek, az anyagi megfontolások, de már meglehetősen elsikkadt a szerelmi szál rajza, a melankolikus atmoszféra, amely azt a felismerést kísérte, hogy a nyaralás múló örömei, a divatmajmoló affektálás nem helyettesíthetik a mélyebb érzéseket. Nem sikerült megteremteni az előadás stílusegységét sem: az első rész vágtató ritmusát, kapkodását a második rész groteszk szituációi váltották fel, és a záró részben csak fokozódott a stíluskeveredés, a színpadi zűrzavar. A rendezés a valós jellemek összeütközése helyett bohózati megoldásokhoz folyamodott, és a modern szabású kosztümök ellenére visszatért a commedia dell'artéhoz. 1981-ben Győrött, hála az avatott dramaturgiai munkának, olyan szövegváltozat készült, amely a középső, Nyári kalandozások c. részre alapozott, és a másik két komédiából csak átemelt részleteket illesztett a szövegbe. A Szi kora-Raj k-El Kazovszkij alkotói hármas egységes stílusú előadást produkált. A bábfiguraként megjelenő színészek, a szándékoltan modoros játék, a külsőségek túlzó hangsúlyozása — tarka-barka öltözékek, hajtornyok, finomkodó társalgás és viselkedés — együttesen teremtette meg az előadás ironikus-kritikus alaphangját, és ezt a drapériák, a tüll, a kerti szobor, szökőkút és egyéb barok-