Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 28. (Budapest, 1991)

SZÍNHÁZTÖRTÉNET - Nyerges László: Carlo Goldoni színháza Magyarországon III. (1945-1990 )

A típus és az egyénített jellem dialektikáján túl a Goldoni-komédiák előadásainál visszatérő gondot okoz a közvetlenül a közönségnek szóló korabeli konvenció, a „félre"szövegek dialógusba való beépítése és a mai közönséggel való elfogadtatása. Ács János Kaposvárott 1982-ben realista életképet állított színre, és a Goldoni által „félre" javasolt szövegeket beépítette az előadásba, a szerző kommentáló-informáló szövegrészeit pedig „félre" mondatta; így a humoros hatáson túl az alakok között újszerű viszonyrendszer jött létre. Truffaldino szerepében Koltai Róbert lemondott a virtuóz játéktechnikáról, a lazzóról, és nem a commedia delTarte-típust hangsúlyozta, hanem keserű felhangot adott a bohóc-vonásoknak, és felerősítette a figurának saját sanyarú sorsa feletti töprengését. Lényegében ebben állt a szerepfelfogás modernsége. A kávéház Az olasz színházi rendezők — Strehler, Visconti, Enriquez, Ronconi, De Bosio — az utóbbi években szakítottak a komédiázás hagyományosan derűs színeivel, az azúrkék ég alatt mosolygó, gáláns urak és hölgyek forgatagával, és Goldoni-rendezéseikben a nyirkos terecskék, piszkos sikátorok, piacok nyers, lehangoló világát mutatják fel. Lehet, hogy az eddigi Goldoni-előadások felhőtlen derűje azzal is magyarázható, hogy a magyar közönség könnyedebb, játékosabb szerzőnek véli Goldonit, mint amilyen valójában volt. A velencei szerző emberi világának, változatos figuráinak felfedezésében és általában egy modernebb rendezői szemlélet kialakításában jelentős előrelépést jelentettek A kávéház színrevitelének tapasztalatai. Zsámbéki Gábor Kaposvárott 1970-ben, megtartva rendezéseinek játékosságát, groteszk városi képet rajzolt kisemberekről, akik közösséget alkotnak, egymás iránt felelősséget éreznek és szembeszállnak az olyan nagyképű figurákkal, mint amilyen a fecsegő, pletykálkodó Don Marzio (Kovács János sok okoskodással, fecsegessél, intrikával színezett alakításában). A színpadképet kopott színek, az esős szürkeség és szomorkás hétköznapiság jellemezték; Szinte Gábor játékterét — amely kora reggel lassan népesült be vendéglőssel, pincérrel, borbéllyal — egyetlen pillanatra sem derítette fel teljes fény. Zsámbéki rendezésének másik újdonsága az volt, hogy a pár jelenetekből tömegjelenetek fejlődtek ki. Egy hatalmas tömegverekedés közepette félelmetes ordítás jelezte, hogy a terecske közössége ítélt, és kirekesztette az oda nem való szemetet: a pincérek és a borbély távolítja el a hulladékot, ami Don Marzio jóvoltából csaknem elborította a színt. Ezzel a megoldással a rendezés elhatárolta egymástól a terecske lakóit a lecsúszott, fennhéjázó idegenektől, a nemesi életmódot utánzó polgároktól. Zsámbéki 1974-ben, Szentendrén is megrendezted kávéházait. Magyarázata szerint választását az indokolta, hogy a komédia nagyon jól illett a város főterének hangulatához, ahol minden jelenet valóságosabbnak hatott, mint a színpadon. Szentendrén valójában nem is díszletek között, hanem természetes környezetben zajlott a játék, amihez csupán a teret határoló üzletek portálján kellett igazítani. Az előadás cselekménye a két főalak, a rosszhiszemű Don Marzio és a jóravaló Ridolfo körül forgott, de a lényeget tekintve a terecske lakóiról, az egyszerű emberek közösségéről szólt, akik a polgártisztességet állították szembe egy szabadosabb, általánosabb morállal. A rendezés elmélyítette a játék realiz-