Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 28. (Budapest, 1991)

SZÍNHÁZTÖRTÉNET - Nyerges László: Carlo Goldoni színháza Magyarországon III. (1945-1990 )

ti játék, ami például Fejér megyében, az egyik vidéki előadáson egy „Új tanácstagokkal a nép jólétéért" harsányan agitáló, a színpadnyílás felett ékeskedő politikai felirat alatt bontakozott ki. A nevettetés szándéka vezette Major Tamást, amikor a Nemzetiben 1959-ben a commedia dell'arte játékosságát hangsúlyozva és a szerelmeseket kissé kifigurázva rendezte meg a komédiát, Suka Sándorral a főszerepben. A szerelmesek kif igurázása a jellemvígjáték esetében nem járható színpadi megoldás, ebben a komédiában viszont a komikum még nem a jellemekből, hanem a szituációkból fakad, és ezek rendeltetése a szerzői szándék szerint is az, hogy nevettessenek. A József Attila Színház 1969. évi előadása Bodrogi Gyula egyszerre furfangos és mosolyogtatóan együgyű Truffaldinója révén maradt emlékezetes. A népszerű színész ösztönös komédiázó kedvvel, imponáló ritmusérzékkel, behízelgő kedvességgel uralta a színpadot. 1980-ban a Nemzetiben Major ismét színre vitte a Két úr szolgáját, de ez a rendezése a korábbiakhoz képest szemléleti változást jelez. Az előadás árnyaltabb, összetettebb rendezői koncepció jegyében született, és a népies szomorújáték sajátosságait mutatta. Székely Lászlónak a vándortársulat színpadára és egy kissé a strehleri színpadképekre emlékeztető díszlete szellemes szerkezet segítségével gyorsan változtatható terek kialakítását tette lehetővé, amelyek játékosan alkalmazkodtak a cselekmény fordulataihoz. Márton András Truffaldinója érzékelteti, hogy itt egy szolga kényszerből válik zsonglőrré. Alakítása realista, egyben koreografikus, stilizált alakítás: a színész olykor kimerevített gesztusokkal, olykor bensőséges, szomorkás révedezéssel tette érdekessé a figurát. A közönséget egy bánatos színésztrupp fogadta, a keretjátékot pedig Truffaldino indította el. A tragikomikus, tehát a figurához két irányból közelítő rendezői koncepcióval összhangban a próbán Major az alábbi instrukciót adta Mártonnak: „Kezdjük meghatottan. Hívja a közönséget szinte megrendülten. Goldonit játszunk. Goldoni, a komédiának ez a nagy mestere, mindig kissé szívfacsaróan tragikus is. Ez a szolga, akit maga be fog konferálni, aki éhes és élni akar, akiről nem tudjuk, hogy buta vagy ravasz, de azt tudjuk, hogy kötéltáncon jár az egész darabban, szinte dobolni lehetne a jelenetek alatt, mert most fog leesni, ezúttal mégis kivágja magát. Goldoni hisz a játék költészetében és szépségében. Szóval ne nyersen mondja ezt a szöveget, hanem amikor már hívja a népséget, akkor Goldoni-darabra hívja, vagyis kissé megindultan és egy kissé csodára hívja őket."

8 A rendezőnek ebben az értő, líraira hangolt és az egész játék menetét meghatározó bevezetésében nem lehet nem észrevenni a strehleri költői realizmus hatását. Strehler és Major előadása közötti formai hasonlóságként említendő a „színház a színházban"-technika alkalmazása, egy színésztrupp életének bemutatása, amely történetesen a Két úr szolgáját játssza. A komédia cselekményével párhuzamosan megelevenedik a komédiások mindennapjainak gondokkal, fáradtsággal teli története is. És ezt a történetet átjárja az a melankolikus, olykor reményvesztett hang, amelynek megszólaltatására buzdítja színészét az előadás rendezője. Major festett félálarcokat és természetes arcokat vegyesen alkalmazott, ami mögött az a felfogás rejlik, hogy a maszkos színész látványa eltávolítja a nézőt a cselekménytől, és az egyénivel szemben a típust hangsúlyozza. Az előadás ott vált problematikussá, hogy egy maszkos figura — Truffaldino — ledobta magáról a maszkot, személyiséggé lépett elő, a többiek viszont annyira tipikussá váltak, hogy akár teljes álarcot is ölthettek volna.