Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 28. (Budapest, 1991)

SZÍNHÁZTÖRTÉNET - Nyerges László: Carlo Goldoni színháza Magyarországon III. (1945-1990 )

vége, hogy egymásra emelgetik a kezükben lévő lőfegyvert —, addig az 1982-es nemzeti színházi előadás már rendezőileg teljesen átgondolt volt, így színvonalas együttesjáték jött létre. A színész egyéni alakítása és az együttes játék összefüggéséről érdemes itt Zsámbéki korábbi nyilatkozatára emlékeztetni, amelyben hangsúlyozza: „... Ha a színész nincsen gazdag eszközök birtokában, akkor játékában a belső hitelesség nem jelenik meg. (...) Csak az egyéni alakításokra fordítok gondot, mert másképpen nem jöhet létre együttes játék. Vannak előadások, amelyekben csak egymás mellett játszanak a színészek, de nem kapcsolódnak össze az alakítások. Ilyenkor nincs minden alakítás kidolgozva... Másrészt egy előadásnak rendezőileg tökéletesen átgondoltnak kell lenni. Ha az, akkor közösségi játék jön létre."

7 Ebben a színészcentrikus, ízléses előadásban jól tükröződtek Zsámbéki színészvezetési elvei, amelyeknek alkalmazása közepette a rendező elsősorban az emberi kapcsolatokat meghatározó magatartásra, belső folyamatokra figyelt. A címszerepben fellépő Udvaros Dorottya kihívó és szégyenlős, vakmerő és ijedt volt attól függően, hogy célja milyen eszközt igényelt tőle. Ugyanolyan járatosnak mutatkozott a szédítés művészetében, mint az ágyneműk, vasalók, számlák és ételek világában, de mindenekelőtt egy autonóm lényt ábrázolt, aki határozottan arra törekszik, hogy maga alakítsa saját sorsát. Magatartását nem érzései, sokkal inkább racionális és akarati késztetései vezérelték, amikor számolva a társadalmi különbségekkel, amelyek őt a Lovagtól elválasztják, visszafogta érzelmeit, és kompromisszumos megoldásként a Fabrizióval való házasság mellett döntött. Hasonlóan összetett alakítást nyújtott az éhenkórász Őrgróf szerepében Major Tamás. A figura komikumát külső megjelenésével hangsúlyozta (elálló varkocsban végződő, koszlott paróka, a zsebéből kilógó kacatok, ormótlan cipőbe bújtatott, lógó harisnyás láb). Magányos, sértett komédiást játszott, egy rátarti, hiú, szemtelen clownt, aki egyedi karlengetéssel, fennhéjázó hanghordozással azt próbálta elhitetni, hogy ő még tekintélyes személyiség, pedig valójában csak szerepet játszó komédiás. Major alakításának különleges színt adott a kellékek használata. Az üvegcsével való játék, a fekete szalagba csavart paróka le- és felvétele, a törött kard kihúzását kísérő nyomorúságos mentegetőzés („...Eltört a kardom, valami régi ügyben tört el, és még nem volt időm...") remekül jellemez, utolérhetetlenül mulatságos, egyben megrendítő, mert az alak esendőségét, emberi gyarlóságát a képmutató világ részeként érzékelteti. A nemzeti színházi előadásban Csányi Árpád leporellószerűen hajtogatható díszlete segítette a színészi játékot. Zsámbéki a hét helyszínt négyre csökkentette, és az eredetileg egyetlen belső helyszínen játszódó utolsó jeleneteket is külső térbe helyezte. A nyitott és zárt térben játszódó jelenetek felváltva követték egymást, és az előadásnak ez is lüktető ritmust adott. Két úr szolgája A népszínházi eszme megvalósulásának lehet tekinteni a tényt, hogy 1954-ben az Állami Déryné Színház társulata, a budapesti előadásain túl 151 városban, illetve községben vitte színre Goldoninak ezt a talán legnépszerűbb komédiáját. A Both Béla rendezte előadásnak két jellegzetessége volt. Az egyik a politikai aktualizálás jegyében fogant osztályharcos darabértelmezés, amely szerint a komédia lényege, hogy a gőgös, pénzhajhászó uraknak egy talpraesett szolga könnyen túljár az eszén. A másik a mulattató, jól rendezett, bohóza-