Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 28. (Budapest, 1991)
SZÍNHÁZTÖRTÉNET - Nyerges László: Carlo Goldoni színháza Magyarországon III. (1945-1990 )
mányában Keresztury Dezső 5 a. Mirandolina előadását a színháztörténeti folyamatba illesztve megállapítja, hogy az ötvenes években bekövetkezett a „Nemzeti széthullása", a játékstílusban zavar állt be. A szocialista realizmus és a forradalmi romantika mellett megjelent a rehabilitált avantgárd színház addig alig ismert számos eleme, a Nemzeti kísérletező színházzá lett, és ennek első megjelenéseként került színre Goldoni komédiája. Mai szemmel merésznek tűnik Major Tamás rendezését avantgárd produkciónak minősíteni, sokkal helyesebb azt hangsúlyozni, hogy Major megszabadult a zsdanovi ideológia koloncaitól, a színházpolitika által dogmává merevített Sztanyiszlavszkij-kultusztól, és egyre határozottabban fordult a brechti színház expresszív kifejezésmódja felé. Kétségtelen, hogy a Mirandolina előadása újszerűen hatott, és felkavarta a Nemzeti állóvizét. A rendező, élve a forgószínpad adta lehetőségekkel mulatságos, játékos szerelmi komédiát játszatott szereplőivel, akik a fénytől ragyogó térben, az eredetileg szobabelsőkben játszódó jelenetek helyett a szabadba helyezett cselekményben komédiáztak a commedia dell'arte stílusában. Az előadás egyik bírálója Kárpáti Aurél volt, aki 1935-ben Pünkösti Andort hazug -produkcióját azért marasztalta el, mert a rendező visszakanyarodott a commedia dell'arte világához. Kárpáti ezúttal is azt kifogásolta 6 , hogy Major játékos komédiában oldja fel a szerző társadalmi szatírától átitatott, realista jellemvígjátékát, és ezzel Goldonit áldozza fel, és vele együtt mindazt, amiért ma őt előadni érdemes. A kritika ugyanakkor dicséri Mészáros Ági könnyedségét, őszinte játékosságát, stílusérzékenységét, Ungvári Lászlót azonban beszédhibái miatt elmarasztalja, és megállapítja, hogy szerepét félreértve „Orlando furiosó"-t játszik, a szerelmes férfivá változás komikumát eltúlozza. Felhívja a figyelmet egy inast játszó, tehetséges főiskolás színészre, akit akkor még Grósz Dezsőnek hívtak, s aki közben Garasra magyarosított. A komédia értelmezésének újszerűségével keltett érdeklődést 1976-ban a Vígszínházban Marton László, aki erősen beleavatkozott a szövegbe, és a mulatságos derű mellett borongós színekkel árnyékolta a játékot, amelyben Mirandolina is megégette magát, és alig tudott kikászálódni a maga köré szőtt hálóból. A rendezői értelmezés szerint Mirandolina — Halász Judit — és a lovag — Tordy Géza — egymáshoz való két teremtés, ám elmennek a kínálkozó lehetőség mellett, és addig bonyolítják kapcsolatukat, míg végül elrontják. Mindezért Mirandolina házassága Fabrizióval kényszerű kompromisszumnak bizonyul. A játék borongós alaphangjával ellentétes hangulatú volt Fehér Miklós mészfehér színű, derűs, olaszosan megkomponált fogadóbelsője, amely remekül vonta össze a helyszíneket. Zsámbéki Gábor szívesen tér vissza Goldonihoz, így a Mirandolina megrendezéséhez is, amely Kaposvárott 1968-ban diplomamunkája volt, Kassán 1971-ben, Kubában 1972-ben rendezte. A Nemzeti Színházban 1982-ben állította őt a komédia megoldandó feladat elé. A színpadra állítással Zsámbéki elsősorban nem a polgárság energiáját, a nemesség társadalmi térvesztését hangsúlyozta, nem is a szerelmi szál kibontására törekedett. Előadásaiban egyre igényesebb kifejezési formákhoz fordulva Goldoni színházának egyik fontos tematikai jellegzetességét, az emberi együttélés lehetőségeit és módozatait kereste. Ezúttal két egymáshoz illő és vonzódó ember találkozását, átalakulását és elválását mutatta be, jó stílusérzékkel és karakterizálással. Míg a kaposvári előadásból hiányzott az átfogó rendezői koncepció, és a két főszereplő komikai szembenállásának jelzésére külsődleges, kissé magyarázó megoldások szolgáltak — például a Lovagot a szobájában felkereső Mirandolina Ripafrattát pisztolytisztítás közben találja, nekiáll segíteni, aminek az a
