Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 28. (Budapest, 1991)

SZÍNHÁZTÖRTÉNET - Nyerges László: Carlo Goldoni színháza Magyarországon III. (1945-1990 )

SZÍNHÁZTÖRTÉNET Nyerges László: Carlo Goldoni színháza Magyarországon III. (1945-1990)

1 Előadások a népművelés és a rendezői színház jegyében A háború befejezését követő években a népművelő kultúrpolitika egyik fontos vívmánya a klasszikusok kultusza volt, és ugyanez a kultúrpolitika erőteljesen támogatta a népszínházi mozgalmat. Ennek a szándéknak gyökerei már a háború utolsó éveiben is fellelhetők például a Független Színpad Duda Gyuri -előadásaiban. Az első békeévekben a tájelőadások intézménye, utóbb az Állami Faluszínház létrejötte még határozottabban jelezte e törekvés súlyát és irányát. A színházi intézményrendszer átalakítását célzó intézkedések a színház tudatformáló szerepét állították az előtérbe (új közönségrétegek bekapcsolását és nevelését tartva szem előtt), a színpadi kifejezés stílusnormájává pedig a realizmus vált. Ebben a kulturális környezetben hamar találkozott Goldoni, a színház és az új közönség, amit a velencei szerző komédiáinak realizmusa, erkölcsi állapotot, emberi viszonylatokat kritikai hangon bemutató darabjai segítettek elő. Az egyes művek előadásáról készült statisztika azt mutatja, hogy 15 komédia és 2 vígopera 30 színházi játékhelyen, 75 előadásban került színre. A rendezők közül különösen Békés András, Csiszár Imre, Major Tamás és Zsámbéki Gábor azok, akik előszeretettel tértek vissza Goldonihoz. A korábbi évtizedekhez képest jóval tágabb lett a bemutatott darabok köre, gyakoribbá váltak az előadások. A kínálat műfaji szempontból is gazdagodott, amennyiben az ismert és ismeretlen jellemkomédiák mellett az emberi-társadalmi sajátosságok és a dialektális nyelvi kifejezés miatt a venetói zónán kívül nehezen játszható környezetkomédiák is színre kerültek. Egy-egy színmű fontosabb előadásainak számbavételére és összevetésükre több lehetőség adódik. Az átfogó, kronológiai áttekintés helyett ezért a rendszeresen játszott komédiákat, illetve azok jelentősebb előadásait külön-külön fejezetben tekintjük át. Azt kívánjuk vizsgálni, hogyan fejlődött a rendezői választás, a darabértelmezés; melyek a színészi játék és a színpadi látvány jellemzői; milyen kifejezésbeli megoldások közelítettek Goldoni realizmusához vagy távolodtak el attól; az előadásokon hogyan alakult az egyéni alakítás és az együttes játék viszonya. A két háború közötti időszak utolsó Goldoni-rendezése Both Béla nevéhez fűződik. Érdekes módon ugyancsak ő rendezte a ü\ vüágháború utáni első Goldoni-előadást, a Furfangos özvegyei, amellyel jelentékeny és változatos Goldoni-kultuszt indított útjára.