Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 28. (Budapest, 1991)
200 ÉVES A MAGYAR HIVATÁSOS SZÍNÉSZET (AZ 1990. OKTÓBER 24-25-I NEMZETKÖZI ÜLÉSSZAK ELŐADÁSAI) - Gerold László (Újvidék): Miért és hogyan? Poétikai szempontok a színjátékelemzésben
elemek természetesen nem önállóak, nem egymástól függetlenül léteznek az előadásban, hanem vannak érintkezési pontjaik, felületeik. Átfedéseiknek közös pontja, centruma a színész. Nem véletlen, hogy Jerzy Ziomek, lengyel színjáték-szemiotikus szerűit az előadásban háromféle jellel találkozunk. Azokkal, amelyeket a színész teremt (nyelv, intonáció, gesztus, mimika, mozgás), azokkal, amelyek a színészre irányulnak, s ő érzékeli, használja őket (jelmez, kellékek, díszlet, zene, fény) és azokkal, amelyek nem rá irányulnak, de személyétől nem függetleníthetők (díszlet, zene, fény — amelyeknek elsősorban ülusztráló szerepük van). De a tér a színész jelenléte által válik dramatikus térré, az idő is általa kap drámai funkciót, mint ahogy az, ami a színpadon feltűnik, a színész által kel életre, nélküle értelmetlen, céltalan, funkció nélküli. Következésképpen tehát a színész az, aki központja lehetne egy rendszernek. Ily módon nem is alaptalan a színész-sovinizmus. Csakhogy a színész egy évszázada immár nem teljesen önálló tényező az előadásban, hanem a rendezőtől függ. Attól, aki az előadás minden szálát a kezében tartja, aki irányít, de láthatatlan, tehát közvetve van jelen. Elsősorban a színészen keresztül létezik, ami nem jelenti a színész teljes kiszolgáltatottságát, alkotói szerepének kiiktatását, csak azt, hogy nem önállóan, mindentől és mindenkitől függetlenül, hanem az előadás koncepciója szerint, egy rendszer részeként van jelen. Ezek szerint tehát a rendező a színjáték centruma? Igen. De a poétikai rendszer szempontjából ő használhatatlan. Éppen azért, mert konkrétan, fizikailag nincs benne az előadásban. Csak a szelleme van jelen. Ha tehát abból az evidenciából indulunk ki, hogy minden rendszernek van, kell hogy legyen központja, amely köré szerveződik, amire visszavezethető, akkor ezek után talán részben érthető, hogy a színjátékpoétika nehezen bontakozik ki, nehezebben, mint az irodalomtudomány keretein belül az irodalomelmélethez tartozó műfajpoétikák. Nem kizárólag a magától kínálkozó analógia kedvéért említem ismét az irodalomtudományt és ennek tartományait, hanem azért is, mert például a prózapoétikában meghatározó szerepe van annak a viszonynak, amely az elbeszélő (ez az előadásban az írót felváltó rendező, illetve a rendező koncepcióját kibontó színész lehetne) és az elbeszélt (ez az előadásban a nem-verbális eszközökkel közölt történet) között alakul ki. Hasonlóképpen a színjátékban is minden tényező viszonyban van, kapcsolatba hozható egymással: maga a viszony a döntő mozzanat. Azt kell tehát megkeresni, hol találkoznak a színjáték viszonyszálai. Megítélésem szerint ez a színpadi helyzet. Ez az a centrum, amelyet a rendező teremt, amelyben a színész s a vele kapcsolatos elemek, akárcsak a dráma, a tér, az idő és a néző is együtt van, természetesen más-más oldalról érkezve ide. A színpadi helyzet az a mag — ahogy más úton járva Andrej Inkret, szlovén teoretikus és kritikus is felfedezte —, amely a színjátékpoétika központi kategóriája lehetne. A helyzetek sokrétű vizsgálatával lehetne legteljesebben, legautentikusabban elvégezni a színjáték elemzését. Természetesen ez csupán hipotézis, amit a gyakorlatnak kellene igazolnia vagy netán cáfolnia. Mielőtt azonban a gyakorlatra sor kerülne, mindenképpen pontosítani kellene a színpadi helyzet fogalmát, mint az előadáson belüli minden viszony találkozási pontját. Mint a szín játékpoétika rendszert kialakító, igazoló központját.
