Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 28. (Budapest, 1991)

200 ÉVES A MAGYAR HIVATÁSOS SZÍNÉSZET (AZ 1990. OKTÓBER 24-25-I NEMZETKÖZI ÜLÉSSZAK ELŐADÁSAI) - Gerold László (Újvidék): Miért és hogyan? Poétikai szempontok a színjátékelemzésben

„az irodalom írók és olvasók szellemi viszonya írott művek közvetítésével". A színjáték esetében ez a hármas tagoltság tovább tagolódik, az író és az olvasó (a színházban: néző) közé a mű (ami a dráma is és ennek színpadi változata is) mellett, vele egyenértékűen követelnek jogosan helyet a rendezés, a színészi játék, a látvány elemei, illetve a hanghatások. Ez annál is több, mint amennyit a drámának, mint irodalmi műnek a szövege magában foglal. A dráma ugyanis eleve tartalmazza a megjelenítés igényét, a virtuális előadást, de ez nem feltétlenül azonos a mű későbbi színpadi változatával annál az egyszerű oknál fogva, hogy azt az író képzelte el, ezt pedig a rendező és munkatársai valósítják meg. Az író saját művének képzeletbeli rendezője (a prózapoétika szerint az elbeszélt történettel szemben ő az elbeszélő, ami a drámában a szerzői utasításokban, az ún. didaszkáliákban jut kifejezésre), a rendező viszont másnak, az írónak a művét formálja műalkotássá. A rendező ilyen formán történő meghatározásával már nem csak azt jelezzük, hogy ő átveszi az írótól az elbeszélő szerepét, a megjelenítés már az ő utasításai szerűit történik, hanem azt is, hogy módosít(hat)ja az írói koncepciót, s ezt sajátos színházi formanyelvi eszközökkel fejezi/fejezteti ki, közli az előadás közönségével, amely nem csupán verbális, hanem ehhez társuló nem-verbális eszközök — a színész teste, mozgása, a díszlet, a ruha, a fény látványa, a hanghatások — segítségével értesül a történetről. Más szóval: a prózapoétikából ismert történet síkja nem merül ki a verbális tartalomelmondásban, hanem ez színházi eszközök általi közléssel árnyalódik, gazdagodik, s kap egy másik, új dimenziót, az előadásét, pontosabban az említett tényezőkből áUó színjátéki dimenziót. Ezért állítható, hogy az előadás annak eUenére, hogy éppen úgy üzenethordozó közbülső elem, mint az irodalmi mű az író és az olvasó között, nem azonos a drámával, az író alkotta művel. Ezenkívül — ismerve a színházi előadás pillanatnyiságát, megismételhetetlenségét, egyszeriségét — nemcsak módosítja, hanem meg is nehezíti például a prózapoétikával azonos szín játékpoétika létrehozását az a mozzanat is, hogy az előadás az irodalmi művel szemben lényegében megfoghatatlan, rögzíthetetlen, mert megismételhetetlen, estéről estére más. Emiatt óhatatlanul szükséges kompromisszumot kötni: el kell fogadni a videoszalagra rögzített változatot, amely Uy módon visszajátszható, megismételhető, úgy vizsgálható, mint az írott mű, az irodalom vagy a film. E kompromisszum nélkül — még ha a színjáték egyik fontos sajátosságát, a megismételhetetlenséget annulálja is — elképzelhetetlen a színjáték poétikájának rendszerkénti működtetése, alkalmazása. Ezzel lényegében el is érkeztünk második kérdésünkhöz. Hogyan hozható létre a színjáték poétikája? Mint minden rendszerhez, ehhez is szükséges megtalálni, kijelölni azt a középpontot, amely meghatározó módon minden tényezőt maga köré rendel és rendez, minddel összefüggésben van, kapcsolatba hozható. Legegyszerűbb lenne, ha analógia segítségével oldhatnánk meg a feladatot, mondjuk a prózapoétikát alkalmaznánk a színjáték esetében. Csakhogy ez — láttuk — lehetetlen, mivel a színjáték sokkal összetettebb művészi alkotás, mint egy regény vagy novella. A színésszel jelölhető láncszembe többek között a színész egyénisége, adottságai mellett beletartozik a színész által kimondott szó, a színpadi beszéd — ez lehetne a szöveg, a dráma, bár nem feltétlenül azonos a kettő —, a színész teste, mozgása, gesztusai, mimikája, egyszóval a színész jelenléte, minden tekintetben. A látványba pedig az előadás minden vizuális részlete — díszlet, ruha, kellékek, fény, színek — éppen úgy beletartozik, mint a hanghatások közé az emberi hangtól a zenén át a zörejekig minden audiomozzanat. A felsorolt